Mielőtt rátérnék a cikk tárgyára, muszáj megosztanom veletek egy furcsa véletlent, ami tulajdonképp még a filmhez is kapcsolódik. Már a Társas játék és főként a Liza, a rókatündér óta érdekel minden, amiben Balsai Móni bármilyen formában szerepet vállal. Miközben az interjúkat böngésztem a neten, a már említett sorozatról készült werkfilmet néztem a YouTube-on, rátaláltam egy felvételre, amely még a Győri Nemzeti Színházban készült. A társulat Molnár Ferenc, Az üvegcipő című darabját adja elő, Balsai Mónit pedig Irma szerepében láthatjuk benne (később majd erről is szó lesz az oldalon). A részletekbe nem mennék bele, a lényeg viszont az, hogy jegyet váltottam a Karinthy Színházba, ahol március végén az Olympiát nézem majd meg, szintén Molnár Ferenc darab, s persze Balsai Móni játssza a címszerepet. Így érkezünk el a mai filmig, egy barátom ajánlotta nekem, s már tulajdonképp két-három hónapja készülök rá, ám csak ma jutott időm. S mit látok a főcím közben: a forgatókönyvet Molnár Ferenc műve alapján írta... Szóval megmosolyogtatott. Nem, Balsai Móni nem játszik benne.
A történet helyszíne a filmben Berlin, a fal megépítése előtti évben járunk, a főszereplő pedig C.R. MacNamara (James Cagney), a helyi Coca Cola gyár igazgatója. Hozzá és családjához érkezik látogatóba amerikai főnöke kezelhetetlen, tinédzser lánya, Scarlett Hazeltine (Pamela Tiffin) ám két hetesre tervezett látogatása jóval hosszabbra nyúlik, a fő bonyodalmat pedig végül is egy nem tervezett esküvő, s egy pláne váratlan és cseppet sem kívánatos terhesség okozza. Scarlett ugyanis összeházasodik egy Kelet-Berlinben élő, fiatal, kommunista férfival, Ottoval (Horst Buchholz). MacNamara pedig arra kényszerül, hogy mentvén a menthetőt még főnöke érkezése előtt megfelelő vőt faragjon a kapitalizmust mélyen elítélő Ottoból.
© Metro-Goldwyn-Mayer Studios Inc.
Bár az eredeti darabot sajnos még nem láttam, nem is olvastam, annyit azért könnyen kideríthettem, hogy az alapfelálláshoz képest történt néhány változtatás a sztoriban. Ezek viszont filmen nagyon jól működnek, hogyan is képzelhetnénk el ugyanis élesebb konfliktust, mint ami a nagybetűs kapitalizmus jelképének is tekinthető Coca Cola egyik nagy fejese, és egy hithű, habzó szájú, harcias kommunista forradalmár között kialakulhat. Nem ez ugyanakkor az egyetlen humorforrás a filmben. Remek karakterek teszik színessé a cselekményt, akik persze vígjátékhoz híven nem feltétlen árnyaltak, egy-egy jellegzetes tulajdonságukkal azonban kiváló helyzetkomikumot teremtenek, s remekül kiszolgálják a filmet. Ilyen például Schlemmer, MacNamara jobb keze, aki folytonos bokacsapkodásával, poroszos fegyelmével és kötelességtudatával (ami persze nem kizárólag rá jellemző) olyan poénokkal szolgál, amelyektől gyakran visítanom kellett a nevetéstől, s a rendező, Billy Wilder olyan kitűnő érzékkel adagolja az egyébként visszatérő humorforrásokat, hogy a végére sem válnak unalmassá. A három orosz küldött, akik a vállalattal kívánnak szerződést kötni, hogy a Szovjetunióban is megindulhasson a gyártás szintén üde színfoltjai a sztorinak.
© Metro-Goldwyn-Mayer Studios Inc.
A remek karakterek mellett ugyanakkor az Egy, kettő, három legnagyobb erénye mégis az, hogy zsigeri érzékkel parodizálja ki mind a kapitalista-, mind a kommunista rendszer hibáit, kíméletlenül szúr oda mindkét félnek (gondoljunk csak arra a szintén visszatérő jelenetre, amikor MacNamara érkezésére minden dolgozó azonnal felpattan) miközben remekül szórakozunk a filmen, hiszen mégis csak vígjátékot nézünk. Számomra egyetlen dolog volt, ami még ezt is képes volt felülmúlni, James Cagney játéka. Iszonyú jó érzékkel formálja meg a szerepet, viselkedése, gesztusai már-már Hitlerre emlékeztetnek (erre van egy apró utalás is a filmben) ami Schlemmer karakterével kiegészülve elképesztően ütőssé teszi a kettőjük kapcsolatára felfűzött poénokat.
A tisztánlátás kedvéért persze muszáj megemlítenem, hogy mivel 1961-ben készült, a stílusa elég erőteljesen elüt a mai vígjátékokétól, egészen más a ritmusa, ami nem feltétlen fog mindenkinek tetszeni. Aki esetleg már látott "korban hozzá illő" filmet, annak minden bizonnyal van fogalma arról, mire is kell számítani. Ettől függetlenül az Egy, kettő, három egy remek poénokat tálaló, okos és szórakoztató mozi, amit igazság szerint bárkinek ajánlani tudnék, aki képes felvenni a hasonló produkciók tempóját, és hajlandó kicsit elvonatkoztatni attól, amit napjainkban megszokhattunk.
