A Trónok harca néhány nappal ezelőtt az 5. évadának is a végére ért, s a sajtó is jó pár napig ettől volt hangos persze. Meglepetésekből ezúttal sem volt hiány, bár igazság szerint a legnagyobb az lenne, ha egyáltalán nem is lenne. De hát azt mégis ki szeretné? Ugyanakkor most egy általános kritika vagy összefoglaló írás helyett inkább azokat az aspektusokat venném sorra, amelyek számomra ilyen-olyan okból a legérdekesebbek voltak ebben az szezonban. Figyelem! Az írás innentől kezdve erősen spoileres lesz, s még inkább szubjektív. Szóval a tovább gombra csak az kattintson, aki látta az összes részt vagy éppen nem bánja, ha lelövök pár poént.

 

Hová tűntél Kisujj/Jaime Lannister?

A Trónok harcának szokásává vált, hogy ambivalens érzéseket váltson ki belőlem. Ebben a szezonban ezek éppen Kisujjal (Petyr Baelsish) és Jaime Lannisterrel kapcsolatosak főként. Mintha mindketten eltűntek volna kicsit, képernyőn legalábbis kevesebbet voltak érzésem szerint. Jaime az egyik olyan szereplő, akit az évek során rettentően megkedveltem. Kezdetben egyáltalán nem volt szimpatikus. Elkövetett olyan dolgokat, amelyeket elfelejteni nehezen, elfogadni pedig egyáltalán nem tudok, mégis ahogy finoman bontogatták a jellemét s ezzel párhuzamosan fejlődött is, az tulajdonképp lenyűgözött engem, ezzel együtt meg is szerettem, szívemen viselem a sorsát. Noha ebben a szezonban súlytalannak tűnt, az események tükrében azt gondolom, ez a fajta háttérbe húzódás szükségszerű volt. Rengeteg a karakter, sok szálat kell mozgásban tartani, s attól függetlenül, hogy nem volt igazán a fókuszban, a történtek, különösen Myrcella halála sokat adtak hozzá a személyiségéhez, ennek eredményeit pedig igazán csak a következő felvonásban láthatjuk majd. Azt hiszem, két út áll most Jaime előtt, és nagyon kíváncsi vagyok, melyiken indul majd el. Visszakanyarodik kicsit a személyisége régebbi oldala felé, bosszúálló üzemmódba kapcsol, könyörtelen lesz, határozott és vakmerő, mint az első epizódokban például, vagy megtörik, alaposan átértékeli az életét, megvizsgálja, miért fajultak el ennyire a dolgok? Miről tehet esetleg a családja, nem ítéli-e saját magát halálra a Lannisterek büszke oroszlánja, végül pedig ő és Cersei még inkább eltávolodnak egymástól. Drukkolok a B verziónak. Összességében tehát nem vonom kétségbe a dolgok jelentősségét, s ilyen szempontból örülök, hogy olyan irányt vettek az események, amilyet, mégis sajnálom, hogy ezúttal csak ennyit láttam belőle.

 

© Helen Sloan, HBO

 

S ha már az előző gondolatmenetet itt fejeztem be, Cersei vezeklése az előzményeivel együtt is kimondottan izgalmasra sikeredett. Igazából az utolsó néhány epizódig semmi olyat nem tett az anyakirályné, amit ne feltételezhettünk volna róla. Kezdve a vallásos színjátékával, hogy a Főveréb kezébe hatalmat adott, majd Margaery és Loras bebörtönzése, amelyért persze nem közvetlenül felel, de nyilván ez volt a cél... Eddig semmi meglepő. Aztán, mikor ő is egy sötét, koszos cellába került, akkor már elkezdtem gondolkodni. Vajon milyen hatással lesz rá? Kiszabadul egyáltalán? Követték egymást az események, még a gyónásra is rávette magát, amiről persze messziről ordított, hogy hatalmas színjáték, még ha vegyült is némi (de biztosan kevés) őszinte érzelem az erőlködve kifacsart könnyek közé. Ám a vezeklésre láthatóan nem számított, s bár egész úton a Vörös Toronyra igyekezett szegezni a tekintetét, a megaláztatás, a rengeteg gyűlölet, ami körbevette, láthatóan hatással volt rá. Ekkor már valóban megfordult a fejemben, talán most Cersei is megtörik? Elég ez egyáltalán ahhoz, hogy egy ilyen kegyetlen, ám ennyire határozott, ennyire erős személyiség megroppanjon? Mire a kapu kinyílt, s a meztelen, megszégyenített királnyé belépett rajta, már-már kezdtem elhinni, hogy igen. Ha nem is teljesen, de biztosan változni fog valamicskét. Aztán megjelent a Hegy, aki karjaiba vette. Az a tekintet... Akkor már nem volt kérdés, hogy a büntetés egyetlen eredménye kizárólag a minden eddiginél elsöprőbb harag lehet (vegyük csak még hozzá Myrcella halálát, amiről még nem is tud, aztán emlékezzünk arra, mi történt, mikor Joffrey-t gyilkolták meg), a kegyelmet pedig már eddig sem ismerte. Persze kíváncsian várom a folytatást, hátha mégsem lesz igazam. Ám kimondottan érdekelne, miként feszülne egymásnak az irtózatosan elszánt, dühös, gyűlölettől és bosszúvágytól hajtott Cersei és az életét átértékelő, a Lannister családot új irányba terelni vágyó Jaime. Talán még erre is van esély.

 

© Helen Sloan, HBO

 

Nem túlzás azt állítanom, hogy Havas Jon halála bizony a rajongók nagy részénél kiverte kicsit a biztosítékot. Nem meglepő, közkedvelt karakter volt, szimpatikus, ezen felül a Stark házból való (tudjátok, ők a jók, már ha a Trónok harca kapcsán ki lehet ilyet jelenteni), s hányatott sorsú is, szóval... Szerették, szerettük. Aztán mit látunk a záró epizód legvégén? Vérbefagyva fekszik a hóban, ráadásul saját társai ölték meg általuk magasztosnak vélt céllal magyarázva a puszta árulást. Ezt a konkrét jelenetet igazából azért tartottam fontosnak kiemelni, mert érdekes módon nem tudok bekapcsolódni az össznépi sírás-rívásba. Havas Jon nekem mindig is olyan szereplő volt, akit kedveltem, érdekelt, mi lesz a sorsa, meddig jut, de igazából semmi olyat nem láttam benne, ami túlzottan kiemelte volna a gárdából. Számomra egyszerűen nem volt elég érdekes, szélsőséges, különleges. Persze elismerem, hatalmas utat járt be. Gyakorlatilag egy - okkal - durcás kisfiút ismertünk meg a sorozat elején, aki idővel bebizonyította bátorságát, rátermettségét, kivívta a legtöbb társa tiszteletét, levetkőzte lobbanékonyságát, alázatot tanult, és egy igazi bölcs, megfontolt ám határozott vezető lett ráadásul meglepően fiatalon. Mégis úgy érzem, hogy a halála egyáltalán nem volt indokolatlan, előzmények nélküli, s mivel mindezek ellenére sem került a legnagyobb kedvenceim közé, bár megrázott az eset, nem vágott mellbe, nem éltem meg irtózatos pofonként. Őszintén szólva úgy érzem, szép lezárása volt ez a halál az ő történetének.

 

© Helen Sloan, HBO

 

S ha ez esetleg így nem lenne teljesen kerek, akkor vegyük számításba Melisandret is. Pedzegették néhányan, talán nem véletlen, hogy ő is megérkezett Fekete Várba. Ha esetleg mindennemű cáfolat ellenére Havas Jon mégis visszatérne az élők sorába Melisandre segítségével, az egy iszonyúan érdekes, hátborzongatóan jó szál lehetne a történetben. Ha viszont egyik hasonló elmélet sem győz, és Ned Stark fattyú fia valóban végleg eltűnik... Nos, a véleményemet ezzel kapcsolatban feljebb már olvashattátok.

 

Nem kell géniusznak lenni, hogy megállapítsuk, a Trónok harca minden fantasy elemével, a lovagi kort idéző miliővel együtt is rendkívül jól reflektál napjaink legégetőbb problémáira. Ezek közül most a vallási fanatizmust emelném ki, ugyanis az, amiként a hit témakörét kezelik a sorozat univerzumában, a sokszínűség és az elvakult viselkedési formák megjelenése talán ebben az évadban csúcsosodott ki leginkább. Mindenesetre a legmélyebb benyomást rám mindenképp az ötödik szezon tette ebből a szempontból. Már ott párhuzamot vonhatunk a Trónok harca világa és a sajátunk között, hogy a filmben sem egységesek a vallások. A legnagyobb jelentősége kezdetben A Hét Hitének és A Régi Isteneknek van, később azonban megismerkedünk A Fény Urával (R'hllor) is Melisandren keresztül, s végül szóba kerül még a Sokarcú Isten is, aki egyelőre elsősorban Arya Stark életében játszik a leginkább kiemelkedő szerepet, ha a fontosabb karaktereket nézzük. Tehát megfigyelhető a vallások sokszínűsége, ugyanakkor persze az ezek közti hasonlóság, átfedések is. A Hét Hitét vallóknak valójában egy istene van, aki hét különböző aspektussal bír (erről a szentháromság jut eszembe), A Fény Ura pedig ebből a szempontból ugye nem is szorul magyarázatra.

 

© Helen Sloan, HBO

 

A lényeg ugyanakkor mégsem ebben rejlik, hanem a fanatizmus ábrázolásában. Érdekes megfigyelni azt, mi történik, ha egy vakhívő kezébe valós hatalmat ad az ember. Cersei is ebbe a hibába esett, s ami először a hasznára vált, később az lett az ő veszte is. A Főveréb ráadásul szintén érdekes karakter, hiszen amennyire jámbornak tűnik, s tulajdonképpen az is, egyszerű, kedves ember, annyira könyörtelen is tud lenni. Mindezt ráadásul vallási dogmákkal alá is tudja támasztani. Persze megvan benne az alázat, amit tesz, nem kedvtelésből teszi, ugyanakkor látszólag meg sem fordul a fejében, hogy esetleg az ősi tanításokban bármi hiba lehet, esetleg nem kell feltétlen mindent annyira szigorúan, végletesen megítélni. Talán az ősi tanítások is tévedhetnek. Feltehetjük ugyanakkor a kérdést, mi van, ha mégis megfordul? Mi van akkor, ha Westeros romlottsága láttán úgy érzi, a szigorú szabályok a be nem tartásukért kirótt büntetésekkel együtt is a kisebbik rosszként foghatók fel? Mindezzel együtt biztos, hogy így kell rendet tenni? Biztosan nincs jobb megoldás? Biztos, hogy az igazi bűnösök fognak bűnhődni? Aztán amikor ezt a rengeteg kérdést feltettem magamnak majd körbenéztem, ismét rádöbbentem, a Hét Királyság kísértetiesen hasonlít a XXI. századhoz.

 

Stannis Baratheon pedig ugyan ezt a problémát némiképp más aspektusból mutatja be, s igazából nekem valamiért Adolf Hitler jutott eszembe. Persze a nácik népirtása, a fajelmélet és az, hogy Stannis máglyahalálra ítéli a saját kislányát... Ezt a két dolgot azt hiszem, lehetetlen összehasonlítani. Ugyanakkor az ideológiai háttérre vetve egy pillantást, az érvekre, amivel győzködi magát, amelyekkel Melisandre biztatja, kis túlzással belehajszolja az olykor vakmerő, máskor egyenesen elvetemült tettekbe, Stannis küldetéstudata és, hogy kiválasztottként kezelik, akinek a nagyobb jó érdekében áldozatokat kell hozni... Ha erre gondolok, akkor bizony nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot. Hitler helyett említhettem volna persze mást is, hiszen teljesen egyértelmű utalást azért aligha találunk (javítsatok ki, ha mégis tévedek), a hangsúly, ahogy látjátok, nem is ezen van.

 

S végül igen, a "legleg" részt hagytam utoljára. Történt ugye, hogy Ramsay Bolton és Sansa összeházasodtak, majd a nászéjszakán az újdonsült férj megerőszakolja feleségét, miközben Theon Greyjoy-t, aki kvázi a lány testvéreként nőtt fel, arra kényszeríti, hogy végig is nézze. Nem tagadom, elég durva jelenetsornak lehettünk szemtanúi, bár a Trónok harcán edzett idegekkel figyelve magukhoz képest talán még visszafogottak is voltak az alkotók. Tudjuk jól, nem ez volt az első olyan jelenet sem, amelyben az erőszak kifejezetten nők ellen irányul, s alapvetően a nemi szerepek viszonya is jobban tükrözi (talán a már említett, lovagi korra hajazó miliőnek köszönhetően is) a középkori állapotokat, mintsem a jelenkor szellemét, noha szerencsére vannak kifejezetten erős, kiemelkedő és önálló női karakterek. Ennek ellenére - különösen az Egyesült Államokban - akkora közfelháborodást váltott ki az epizód, hogy egyes rajongók (köztük politikusok, hírességek ugye) azon nyomban ki is jelentették, ezek után ők bizony nem hajlandók tovább nézni a sorozatot, mert ez már itt mindennek a teteje. Az óriási lavina, ami elindult, már elsőre is kicsit túlzásnak tűnt, mikor a konkrét részt még nem is láttam. Ám semmiképp nem akartam előre ítélkezni. Végül azonban a véleményem mitsem változott.

 

Először is Ramsay Bolton, mióta csak feltűnt a színen, folyton olyan dolgokat művel, amelyeket épeszű, ép lelkű ember még csak el sem képzelne. Elképesztően kegyetlen, hihetetlenül beteg még a Trónok harca mércéjéhez képest is, ugyanakkor gondosan, tudatosan építgetett karakter. Ennél fogva tehát egyáltalán nem meglepő, amit tett, nem indokolatlan vagy hatásvadász. Ha itt és most meg is állnánk, nem boncolgatnánk tovább a témát, számomra már akkor is érthetetlen és rettentő túlzó képet festene az a fajta közfelháborodás, ami követte. De most mégis ássunk kicsit mélyebbre. Olyan emberek fakadtak ki a sorozat ellen, akik eddig állítólag rajongók voltak. Számomra ez teljesen nonszensz. Ők eddig vajon csukott szemmel nézték a sorozatot?

 

Most pedig vegyük kicsit sorra a lehetőségeket. Két logikus okot tudok elképzelni, amiért valaki felemelheti a szavát, kifakadhat egy ilyen jelenet láttán. Az egyik lehetőség, hogy az erőszak - beszéljünk annak bármilyen formájáról - ilyen jellegű ábrázolásával nem ért egyet. Ebben az esetben vitának igazán helye nincs, azt is mondhatnám, az ízlések és pofonok tipikus esete. Itt hívnám fel azon kedves olvasók figyelmét, akik az erőszak, a halál, a szexualitás nyers és realisztikus, kendőzetlen megjelenítését a vásznon egyszerűen képtelenek elfogadni, mert ellentmond az elveiknek, ugyanakkor Trónok harca (sorozat) rajongók, jelentkezzenek, mert fehér hollót úgysem láttam még.

 

A másik verzió, hogy nem önmagában ilyen formájú ábrázolással van a probléma (GoT fanok esetében tulajdonképp kritérium), pusztán ebben a konkrét esetben tűnt számukra hatásvadásznak, indokolatlannak, ezért a kirohanás. Ezzel a táborral viszont már érdemes lenne vitatkozni. Ahogy már említettem, Ramsay karakterét már régóta építgetik, csiszolgatják az alkotók. Tudjuk, mire képes, hogyan bánik az emberekkel, a nőkkel, tudjuk, miként törte meg Theont, vagyis immár Bűzöst, elég részletesen és körültekintően bemutatták a módszereit ahhoz, hogy jó alaposan az eszünkbe véshessük, mire is számíthatunk tőle a jövőben, már ameddig életben marad ugye. A Bolton ház törekvéseit sem fedi homály, Északot akarják uralni, micsoda meglepetés. Ráadásul ezért képesek voltak a Starkokat elárulni, csak nem felejtette el senki Az, hogy a fattyúból immár Boltonná lett Ramsay egy Stark lánnyal kössön házasságot szintén teljesen logikus lépés, ráadásul ezt a nászt maga Kisujj hozta tető alá, ami egyrészt egyfajta fordulatként is hatott, másrészt az ő karakteréhez is hozzáad egy újabb fontos árnyalatot. Sőt, inkább azt mondanám, megerősít minket abban, hogy ha vannak is érzelmei, az érdekeinek bármit képes alárendelni. Ezek után számomra teljesen érthetetlen, hogyan állíthatja valaki, hogy ez a jelenet öncélú volt, egyszerű forgatókönyvírói trükk.

 

© Helen Sloan, HBO

 

Összegezve a dolgokat ráadásul ez a fajta cirkusz sokkal inkább tűnik az én szememben egy óriásira fújt műbalhénak, amely egyesek számára kapóra jött. A nők elleni erőszak, egyáltalán a nemek közti egyenjogúság ugyanis napjainkban érzékeny téma, másrészt elég élénken is él a köztudatban. Kicsit úgy érzem, ez az egyetlen jelenet kapóra jött azok számára, akiknek óriási feltűnési viszketegségük van, s most éppen azt szeretnék bizonygatni, ők bizony mennyire szívükön viselik a témát, mert az mostanság amúgy is olyan menő. Ha így van, hát számomra ez az, ami igazán gusztustalan, ez a lealacsonyító, mert ez így számomra már nem arról szól, hogy a nők elleni erőszak ellen lép fel az illető, csak a magamutogatásról. Ráadásul ez senkinek nem válik hasznára. Most pedig vonatkoztassunk el kicsit a sorozattól. Tudom, milyen tévképzetek, sztereotípiák tartják még mai napig magukat a feministákkal kapcsolatban. Látok, hallok olyan dolgokat a környezetemben is, amelyek arra utalnak, sok ember még ma sem tudja igazán, mit is takar a feminizmus. Hogy konkrét példát is mondjak, egyesek szemében ez a fogalom egyet jelent a férfigyűlölettel, pedig ez egyáltalán nem igaz. Mindenesetre a társadalom mintha még nem állna olyan szinten, hogy kellő érdeklődést mutasson a téma iránt, s ameddig ez így marad, a hasonló félreértések továbbra is tartani fogják magukat. S úgy érzem, ezeknek sajnos az indokolatlanul, meggondolatlanul, de habzó szájjal és jó hangosan kiabálók sokkal inkább táptalajt szolgáltatnak.