Azzal, hogy az Éjjeli féreg végre bekerült a lejátszómba, újabb tétellel lett rövidebb a bakancslistám (noha ez a kifejezés talán Jack Nicholson és Morgan Freeman közös filmje óta épült csak be igazán a köztudatba), ráadásul egy olyan alkotásról van szó, amit egyébként rettenetesen vártam, s nagy reményeket fűztem hozzá. Ezeket részben be is váltotta, bizonyos szempontból még talán kivételesnek is nevezném, mégis kissé felemás lett nálam az összhatás a végére. Bár az hiszem, ez már csak az én hibám. Mondom ezt úgy, hogy javarészt azonban csak pozitívumokat és megsüvegelendő ötleteket, megoldásokat tudnék csak kiemelni.

 

A történet középpontjában Lou/Louis Bloom áll (Jake Gyllenhaal), aki egy meglehetősen különös, minden bizonnyal mentális zavarokkal küszködő figura (ennek konkrét meghatározására azért nem vállalkoznék), aki gyakorlatilag tolvajként tengeti mindennapjait, s igyekszik kitalálni, mivel mozdíthatná előbbre életét, milyen területen lehetne igazán sikeres. Folyton a számítógépe előtt, online kurzusokat végezve igyekszik növelni tudását az élet szinte bármely területén, s tulajdonképp a véletlennek köszönheti, hogy rátalál a hivatására. Szabadúszó videós lesz belőle, aki bűncselekmények, balesetek helyszínén készít felvételeket, a "minél véresebb, minél hátborzongatóbb, annál jobb" elvét szigorúan szem előtt tartva, amelyekkel aztán televíziós TV társaságoknál, hírcsatornáknál házal. Ám amint kicsit jobban kezd futni a szekér, Lou ráébred, hogy a kellő "minőség" érdekében morálisan még inkább ingoványos talajra kell lépnie, s éppen ez az a helyzet, amelyben énjének igazi mivolta láthatóvá válik.

 

Fotó: Chuck Zlotnick

 

A történet egyébként egyszerű, a hangsúly sokkal inkább a főszereplő karakterének kibontásán van, és itt a kibontást akár nagybetűkkel is írhattam volna. Ugyanis még csak azt sem mondanám, hogy Lou személyisége bármilyen változáson keresztül menne. Ha meg is figyelhetünk valamiféle fejlődést - bár valóban pontosabb kifejezés lenne a változás -, az annyiban kimerül, hogy egy kezdetben céltalanul sodrodó ember végül megtalálja, miben is jó igazán, mi az, amiben tehetséges, amiben kibontakoztathatja képességeit, s aztán céltudatosan, mindenen átgázolva építi fel köré az életét. Ugyanakkor a lényegét tekintve a személyisége talán cseppet sem fejlődik, nem fut be egy ívet. Viszont lassan, finoman adagolva jutunk el Louis lelkének egyre mélyebb bugyraiba (nem véletlenül használtam ezt a szót), hogy aztán a film záró jelenetsora előtt, a történet csúcspontjára érve váljon teljessé, élessé, s egyszersmind borzasztóvá a kép (ne aggódjatok, bár nem voltam túl konkrét, aki megnézi a filmet, kétségtelenül tudni fogja, mire gondoltam).

 

A film legfőbb erőssége számomra egyértelműen ez a fajta karakterábrázolás, rázzon a hideg bármennyire is Lou-tól, mindenképp dicséretet érdemel. S ehhez persze szükség van egy zseniális, egészen kiváló színérsze, Jake Gyllenhaal (akinek végre ki tudom ejteni a nevét, helyesen. Te is megtanulhatod, csak kattints ide) pedig nem is okoz csalódást. Elképesztő, amit ez a férfi művel a vásznon (most is), persze mást nem is vártam tőle. Zsigeri, elképesztően erős és hiteles alakítás. Szóval ismét meg kell emelnem a képzeletbeli kalapomat, bár ha tehetném, talán még elé is borulnék. S persze Rene Russo megérdemli, hogy megemlítsem, bár az ő karaktere azért persze kevésbé volt hangsúlyos a filmeben.

 

Fotó: Chuck Zlotnick

 

Na de ennyi ömlengés, dicsérő szó után joggal kérdezhetnétek, mitől is lett felemás az összkép, ha már kijelentettem a cikk elején. Nos, töredelmesen be kell vallanom, mikior felálltam a székből, az első gondolatom az volt: igen, Jake elképesztő, úristen de még mennyire. De maga a film... Talán kicsit túlértékelt. Sőt, nem is kicsit. Aztán persze csillapodtak a kedélyek, ülepedett az élmény, s persze némi gondolkodás, beszélgetés, az emlékek felidézése után végül is arra jutottam, hogy tulajdonképpen valóban jól összerakott filmről van szó. A kép, a forgatás helyszíne, egyáltalán az, hogy az éjszakai jelenetek túlnyomó többségben vannak, az operatőri munka, a zene, minden tökéletesen kiszolgálja azt, ami a legfontosabb, Lou karakterének minél részletesebb bemutatását. A célját eléri, még ha maga az élmény Louis milyensége miatt rettentő nyomasztó is. A cselekmény lassúságával sincs igazából bajom, sőt, alapvetően szeretem az ilyen jellegű alkotásokat. Akkor mégis, hol lehet a hiba? Talán ott, hogy nem igazán tudtam kivel azonosulni. Lou-val lehetne leginkább, az elején még ment is, bármennyire beteg is volt az egész. Aztán mikor ez elkezdett egyre hátborzongatóbb, egyre fojtogatóbb élménnyé válni, akkor úgy döntöttem, inkább ne. Innentől viszont néhol kicsit eluntam magam, s kezdtem azt érezni, a rövidebb játékidő talán jót tett volna a filmnek. Összességében viszont, mint látjátok, mégis elképesztően nagy hatással volt rám, s tulajdonképpen a pozitív oldalra még így is jóval többet osztottam. Szóval mindenképp megéri adni egy esélyt az Éjjeli féregnek, hátha nektek még jobban is fog tetszeni, mint nekem.