A Supernemmel első ízben még jó pár évvel ezelőtt, középiskolás koromban találkoztam. Tudjátok, az első slágerek, K-k-kétszer, Rendőrsztori, Surfpunk. Volt egy időszak, amikor nagyon rákattantam, imádtam őket, aztán valahogy teljesen eltűnt az életemből. Más irányba mozdultam, más kezdett érdekelni, a Supernem pedig annyira kikopott a palettámról, hogy még csak az egykori nagy kedvenceket sem vettem elő szinte soha. Egy kivételt azért tudnék említeni, az Ain't Nobody's Foolt. Később aztán mindig akadt legalább egy barátom, aki szerette őket, aki igyekezett meggyőzni, hogy érdemes rájuk figyelni. Sajnos a "Tufapop" albumról is épp a Hova megy, ki? című nótá hallottam először, amivel mai napig nem tudok megbarátkozni. S bár a hozzá forgatott klipet én is jópofának és ötletesnek tartottam, eddig tartott a lelkesedésem. Aztán néhány év, és egy zenekari próba után, ahol a Tudományos Fantasztikus Popra egymás után sokszor pörögtük rommá magunkat, és kis híján ismét véresre pengettem az ujjamat, rájöttem, talán most megváltozott valami.
A banda történetében azt hiszem, igazán sikeres album volt a Tudományos fantasztikus pop. Csak a saját tapasztalataimból kiindulva, hirtelen sokkal több embert hallottam róluk beszélni, a címadó vagy épp a már említett klipes dalt is jó néhányan dúdolgatták a környezetemben. Felkerült a MAHASZ Top 40 album-, DVD- és válogatáslemez-listájára. De emlékszem, hogy még a Junkies zenekart is megihlette a lemez, akik abban az időben már szintén a 1G Records égisze alatt készültek a Mi Van Veled? Semmi? anyagukra. Ezek után joggal tekinthetjük mérföldkőnek a Tufapopot, amit aztán s szintén remek, Túl a frekvencián követett.
A Tudományos fantasztikus pop jó kis pörgős lemezre sikerült. Egyrészt a nóták elég lendületesek, nincs is belőlük túl sok (szám szerint 9), így a játékidő mindössze 27 perc. Ez a majd félóra viszont egy igazi energiabomba. Sajnos nagyon ritkán találkozok olyan koronggal, amit elejétől a végéig jól esik végighallgatni, ha olyan a kedvem. Előfordul, hogy a dalokat ítélem egysíkúnak, túl unalmasak a témák. Olykor a lendület törik meg olyan helyen, ahol én még nem szeretném, máskor azt érzem, hogy bizony akadnak töltelékdalok, amelyeket én talán nem tettem volna fel. A Tufapop ilyen szempontból kiválóra vizsgázott. Ugyanis bár néhány hallgatás után ki merem jelenteni, hogy nem szeretem az összes számot rajta, mégis valahogy jó egyben az egész.
Számomra a már említett Hova megy, ki? a lemez abszolút mélypontja. Játékos kis nóta, rádióbarát is, nem is tudom vagy akarom őket elítélni érte, egyszerűen semmilyen szinten nem fog meg. Vegyes érzéseket vált ki még belőlem az Az világ, ami számomra alapvetően unalmas. Sokszor leül, de a gitárszólótól például még mindig támad a libabőr. A Viszlát, szevasz szintén ez a kategória.
>
Kedvencekből, szerethető darabokból viszont nincs hiány. Mindjárt a címadó nótába iszonyatosan beletaláltak a srácok. Egyrészt nagyon jól indítja az albumot, a dinamikája, a felépítése baromi érdekes. Nincs azért túlbonyolítva, mégis eltér kicsit a megszokottaktól, és ezek a kis apróságok (hol jön a refrén; akkor most hány refrén is van pontosan; miből hány kör megy; hol vannak a váltások, ahol picit keményedik a hangzás, hol lágyul vissza) éppen elég érdekessé teszik, és iszonyú jól megalapozzák a hangulatot. A Reggelig táncolni egy rossz cipőben remek bulis nóta, ki lehet rá kapcsolni, be lehet rá indulni. A Rövid sláger hatalmas poén, aztán jön az Irány a moziba be!, ami a fene tudja miért, de annyira magával ragadott, hogy az egyik kedvenc dalom lett a lemezről. Az Elvileg az egy szál akusztikus gitárjával egy olyan váltás - hasonlóan a Rövid slágerhez -, ami számomra épp jókor jön, és egyébként is nagyon rendben van. A Halkan, itt mások alszanak pedig hibátlan lezárása az albumnak a kissé visszafogottabb tempójával.
A hangzás szintén perfekt. Imádom, hogy a dobok mintha kissé naturálisabban szólnának az utóbbi időben megszokottól, a keverés is épp ideális, és amit nagyon szeretnék kiemelni, a gitár. Imádom, hogy nincs rommá torzítva, mégis iszonyú erőteljesen, harapósan szólalnak meg a riffek. Ez egyrészt a hangszerelésnek köszönhető, másrészt annak a jó füllel rendelkező hangmérnöknek/producernek/akárkinek vagy épp magának Pulius Tibornak, aki nagyon jól tudja, hova kell tekerni a potikat az erősítőn, hogy kell megpengetni azt szépen megmunkált, kincsként őrzött szárazfát, hogy így dörrenjen meg. Leborulok előtted, akárki is vagy.
Végül tehát jó pár év kihagyás után, de visszatért az életembe a Supernem, és ezek után már alig várom, hogy végre minden összeálljon, és eljussak egy koncertre, mert nagyon szeretném már hallani, hogy is szólalnak meg ezek a jól sikerült nóták élőben. A napokban pedig biztosan átnyálazom a régebbi anyagaikat is, hátha találok köztük kedvemre valót.
