A Jurassic World igazán kemény és hálátlan feladat elé állított engem. Annak rendje és módja szerint hatalmas mozivásznon néztem meg a filmet kellemes társaságban, nyaralással egybekötve, jó hangulatban, nem pedig otthon egy HD, de jóval kisebb tévé elé kucorodva. Kicsit is hízelgő kritikát azonban mégis egy zsíros csekk, egy jól teletömött bőrönd fejében tudnék csak kierőlködni magamból, azonban még úgy is izzadtságszagú lenne. „Ahogy maga a film is” – jöhetne ide az átkötés, bár igazából nem írnám ezt jó szívvel. Talán vegyül ebbe az állításba némi rosszindulat is, mégis azt érzem, túl sok munkát nem fektettek ebbe a moziba az alkotók a CGI effekteken dolgozó csapatot leszámítva persze.

Szóval Tom Hardy. Tom Hardy, Tom Hardy és végül... Azt hiszem, Tom Hardy. Ilyen hatással volt rám ez a film, pedig gyakorlatilag a létezéséről sem régóta tudok. Egyszerűen csak elkapott az érzés, meg kellene nézni egy jó kis Tom Hardy filmet, na de melyiket? Most ne egy hatalmas, de legalábbis szépen kidolgozott marketing stratégiával megtámogatott hollywoodi produkció legyen, ami mögé egy megastúdió is beáll, ne. Ezúttal inkább valami független, valami kicsi, valami brit esetleg. Így jött velem szembe Hardy IMDb adatlapján a Locke. Nem csengett ismerősen a cím, így azon nyomban lecsaptam rá, s amikor elolvastam a szinopszist, már tudtam is, hogy "ő" lesz a nyerő.

A Nirvana néhai frontembere, Kurt Cobain életéről, s főként haláláról annyiszor esett szó az elmúlt 21 évben, hogy kicsit nehéz már elhinni, lehet még róla bármi újat mondani. Írtak róla könyvet, forgattak dokumentumfilmet, megjelent megannyi újságcikk, időnként újra-újra köztudatba hozva a témát, s ahogy az lenni szokott a legendás alakok esetében, bizony összeesküvés-elmélet is szövődött a "27 évesek klubjához" sajnálatos módon csatlakozott zenész - hivatalos álláspont szerint - öngyilkossága köré.

Eljött ez a nap is, régóta vártam már rá, s bár nem épp akkor, amikor terveztem, mégis megnéztem végre a Marvel legújabb képregényfilmjét, a Bosszúállók: Ultron korát. Ha visszatekintünk, és vetünk egy gyors pillantást arra az univerzumra, amit a stúdió 2008-óta tudatosan építget, igen magasan volt az a bizonyos léc.

Azzal, hogy az Éjjeli féreg végre bekerült a lejátszómba, újabb tétellel lett rövidebb a bakancslistám (noha ez a kifejezés talán Jack Nicholson és Morgan Freeman közös filmje óta épült csak be igazán a köztudatba), ráadásul egy olyan alkotásról van szó, amit egyébként rettenetesen vártam, s nagy reményeket fűztem hozzá.