Szóval Tom Hardy. Tom Hardy, Tom Hardy és végül... Azt hiszem, Tom Hardy. Ilyen hatással volt rám ez a film, pedig gyakorlatilag a létezéséről sem régóta tudok. Egyszerűen csak elkapott az érzés, meg kellene nézni egy jó kis Tom Hardy filmet, na de melyiket? Most ne egy hatalmas, de legalábbis szépen kidolgozott marketing stratégiával megtámogatott hollywoodi produkció legyen, ami mögé egy megastúdió is beáll, ne. Ezúttal inkább valami független, valami kicsi, valami brit esetleg. Így jött velem szembe Hardy IMDb adatlapján a Locke. Nem csengett ismerősen a cím, így azon nyomban lecsaptam rá, s amikor elolvastam a szinopszist, már tudtam is, hogy "ő" lesz a nyerő.
Pedig a Locke alapvetően egy iszonyú egyszerű film. A címszereplő, Ivan Locke (Hardy) autóútját követjük végig Londonig gyakorlatilag valós időben a kocsijában ülve. Este van, a TV-ben hamarosan kezdődik a hatalmas futball rangadó, hősünk, a sikeres építőmérnök (?), bár családja várja otthon másnap reggel pedig egy Európában is ritkán látott, nagyszabású betonozást kellene felügyelnie, mégis autóba ül, mert elszólítja a kötelességtudat. Utazása során szinte végig telefonál, hol főnökével, kollégájával, egy Bethan nevű, eleinte titokzatos kilétű nővel, hol feleségével vagy épp fiaival beszél. S tulajdonképp ennyi, a történet végére pedig lássatok csodát, Ivan Locke megérkezik Londonba. Hú, mekkorát spoilereztem.
Ez a film kis túlzással egyszereplős dráma. Persze nyilván más karakterek is "felbukkannak" a színen, ám még így is kevesen vannak összességében, ráadásul Ivan Locke-ot leszámítva nem is látjuk őket, csak a hangjukat halljuk. Ő áll tehát a fókuszban, a történet lassú előrehaladtával pedig a telefonhívások során elhangzott, elsőre akár jelentéktelennek tűnő apróságokból bontakozik ki Ivan személyisége, tetteinek motivációja. S bár a párbeszédek, az ezek alapján ha csak minimálisan is, de megismert személyiségek voltaképp iszonyú hitelesek és valószerűek, mégis épp tökéletes ritmusban tárják fel számunkra Locke lelkének legmélyebb titkait.
© A24 Films
Számomra tehát épp ebben rejlett a film zsenialitása. Dacára a kevés (nos, egészen konkrétan egy darab autóról beszélünk, tekintsétek hát ezt szóvirágnak) helyszínnek, végig izgalmas, érdekes tud maradni, ugyanis rettenetesen elgondolkodtató. Ahogyan a pici kis információmorzsákból, Locke arcának apró rezdüléseiből, gesztusaiból, hanghordozásából igyekszünk őt feltérképezni, eldönteni, ki is ő valójában, s miért hozta meg épp ezeket a döntéseket, az lebilincselő. S eközben eluralkodik az emberen, az "amúgy mégis kit érdekel, hogy már majd egy órája megy, és még mindig csak ebben a nyamvadt autóban ülünk" hangulat, teljesen elfeledteti velünk ezt a rettentő egyszerű tényt a film. Ehhez a remek rendezésen és persze a forgatókönyvön kívül, amelyik a már említett, tökéletesen hiteles karaktereken és dialógusokon keresztül építi fel nekünk Locke személyiségét szükség van még egy dologra. Egy minden kétséget kizáróan zseniális színészre.
És itt kanyarodunk vissza az első mondathoz ismét. Tom Hardy, Tom Hardy és végül persze... Tom Hardy. Ez a fickó egyszerűen hihetetlen. Persze Tom Hardy elképesztő, Tom Hardy rettentő tehetséges, ezt már régóta tudjuk. Tom Hardy már lassan fogalom, és hamarosan jelzőt is alkothatunk a nevéből, szigorúan kisbetűkkel, egybe írva: "tomhardy". Mert ez olyan tomhardy, ami az ösztönös tehetség és zsenialitás szinonimája lehetne. Tudom, soknak tűnhet ez az ömlengés, de mit tehetnék, egyszerűen ez van. Ez maga a valóság. Ugyanis azt a kb. 80 percet mindenféle túlzás nélkül valóban az arcába mászva töltjük el, nagyítóval is vizsgálhatnánk akár, akkor sem kerülhetnénk már sokkal közelebb hozzá, és egyszerűen rabul ejti az embert. Minden, amit csinál a vásznon, minden szava, minden gesztusa, minden egyes könnycsepp, ami épp végiggördül az arcán, minden sóhaj, minden kiáltás annyira természetes, annyira hiteles, annyira a helyén van, hogy azt már szinte nehéz volt elhinni. Szóval ha másért nem is, csak miatta is érdemes megnézni ezt a filmet, ilyet biztosan nem lát minden nap az ember.
© A24 Films
Persze én most is azt mondom, hogy tulajdonképp nagyon rendben van ez a film. Rettentően rendben van, sőt, jó. Irtózatosan jó. Egyszerű, hangulatos, lassú, magával ragadó. Ezek után pedig azt hiszem, Steven Knight (író és rendező) és Tom Hardy kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak, bár Knight talán kicsit tovább szorongathatná Hardy kezét, de a lényegen nem változtat. Együttműködésük gyümölcse, a Locke egy briliáns film lett, ami bármelyikük számára, büszkén, emelt fővel és elégedetten mosolyogva vállalható.
