A Jurassic World igazán kemény és hálátlan feladat elé állított engem. Annak rendje és módja szerint hatalmas mozivásznon néztem meg a filmet kellemes társaságban, nyaralással egybekötve, jó hangulatban, nem pedig otthon egy HD, de jóval kisebb tévé elé kucorodva. Kicsit is hízelgő kritikát azonban mégis egy zsíros csekk, egy jól teletömött bőrönd fejében tudnék csak kierőlködni magamból, azonban még úgy is izzadtságszagú lenne. „Ahogy maga a film is” – jöhetne ide az átkötés, bár igazából nem írnám ezt jó szívvel. Talán vegyül ebbe az állításba némi rosszindulat is, mégis azt érzem, túl sok munkát nem fektettek ebbe a moziba az alkotók a CGI effekteken dolgozó csapatot leszámítva persze.

Tegnap este Dobszerdán jártam, Mátészalkán (szerencsére nem egyedül), bár kissé későn érkeztem, így a komplett eseményről nem tudok érdemben nyilatkozni. A lényeg viszont számunkra nem más volt, mint a ZUP koncert, ami a nyár első harmadában kellemes meglepetésként ért, nemrégiben sikerült ugyanis leszervezniük ezt az estét. Így hát a tegnap este a következőképp nézett ki: meló befejez, kocsiba be, rakéta begyújt és óriási mázlival még kezdés előtt oda is értünk. Ha emlékeim nem csalnak, a tavalyi év végén láttam őket legutóbb. ?óMivel a Huszonvalahányban című lemezük addigra már megjelent, játszottak is róla nem egy dalt, újdonságokra így nem is számítottam. Annál inkább a megszokott, baráti és kellemes hangulatra.

A Trónok harca néhány nappal ezelőtt az 5. évadának is a végére ért, s a sajtó is jó pár napig ettől volt hangos persze. Meglepetésekből ezúttal sem volt hiány, bár igazság szerint a legnagyobb az lenne, ha egyáltalán nem is lenne. De hát azt mégis ki szeretné? Ugyanakkor most egy általános kritika vagy összefoglaló írás helyett inkább azokat az aspektusokat venném sorra, amelyek számomra ilyen-olyan okból a legérdekesebbek voltak ebben az szezonban. Figyelem! Az írás innentől kezdve erősen spoileres lesz, s még inkább szubjektív. Szóval a tovább gombra csak az kattintson, aki látta az összes részt vagy éppen nem bánja, ha lelövök pár poént.

Miután Charlie Sheen a CBS első blikkre talán furcsának tűnő, de munkamorálját és gázsiját ismerve csöppet sem meglepő döntése után a Két pasi meg egy kicsi húzóneveként mégis lapátra került, az FX igazolta le egy újabb szitkom főszerepére. Ebből lett aztán a Nyugi, Charlie! (Anger Management), amelynek 2012-ben sugárzott nyitóepizódja egyből éles fricskával indít az esmeményekre reflektálva kicsit.

Szóval Tom Hardy. Tom Hardy, Tom Hardy és végül... Azt hiszem, Tom Hardy. Ilyen hatással volt rám ez a film, pedig gyakorlatilag a létezéséről sem régóta tudok. Egyszerűen csak elkapott az érzés, meg kellene nézni egy jó kis Tom Hardy filmet, na de melyiket? Most ne egy hatalmas, de legalábbis szépen kidolgozott marketing stratégiával megtámogatott hollywoodi produkció legyen, ami mögé egy megastúdió is beáll, ne. Ezúttal inkább valami független, valami kicsi, valami brit esetleg. Így jött velem szembe Hardy IMDb adatlapján a Locke. Nem csengett ismerősen a cím, így azon nyomban lecsaptam rá, s amikor elolvastam a szinopszist, már tudtam is, hogy "ő" lesz a nyerő.