A meglehetősen egyedi stílusú filmes, Richard Linklater nagyszabású drámáját tegnap este húztam le a bakancslistámról, ám annak ellenére, hogy kicsit sokáig halogattam, annál nagyobb elvárásokkal ültem le elé hatalmas nyugalomban, az otthon melegében. Ehhez képest én lepődtem meg a legjobban, hogy néhol egymásnak meglehetősen ellentmondó érzéseket váltott ki belőlem. Kicsit még most is kavarodás van a fejemben, ám azt hiszem, írás közben szépen lecsillapodnak majd a kedélyek.

 

Linklater nem meglepő módon a Sráckor forgatásával sem mindennapi fába vágta a fejszéjét. A történet egy kisfiú gyerekkorát, férfivá válásának útját mutatja be. A cselekmény 2002-ben veszi fel a fonalat, 2013-ban ér véget, ez idő alatt a főszereplőnk, Mason (Ellar Coltrane) pedig nagykorúvá válik, főiskolára megy. Gyakorilatilag itt is ér véget a történet, Mason kierpül a családi fészekből. Az igazán egyedi azonban a koncepcióban mégis az, hogy maga a forgatás is 2002-től 2013-ig tartott. A stáb - legalábbis a főbb szereplők, akik végigkísérik a történetet - egész végig változatlan volt, ami egyben azt is jelenti, hogy az édesanyát alakító Patricia Arquette, vagy épp az apa, Ethan Hawke valóságosan, manipuláció nélkül öregszik a történet előrehaladtával, s persze ami ennél sokkal érdekesebb, hogy Mason valóban a szemünk láttára nő fel.

 

© 2014 - IFC Films

 

Azt hiszem, a film egyik legnagyobb erénye nem más, mint az imént felvázolt koncepció. Ezt valami egészen elképesztő látni és átélni, a különbséget a Sráckor nyújtotta élmény és a hasonló esetekben általában tapasztalható megoldások között gyakorlatilag lehetetlen leírni. Persze nem várhatjuk el, hogy innentől kezdve minden filemet ami hasonlóan hosszabb időszakot ölel fel, ilyen módon fényképezzenek, mindenféle manipuláció és/vagy további színészek közreműködése nélkül, azonban hatalmas köszönet illeti Richard Linklater-t, amiért megálmodta és megvalósította számunkra, hogy legalább egyszer láthassuk, milyen is ez. Hátborzongató, amikor minden egyes ugrás után rádöbben az ember, hogy bizony itt eltelt egy-két év, s az nem csak a cselekmény szerint történt meg, nem, az valóban így volt. Mason valóban ekkorát nőtt, ennyit változott, ahogy persze testvére Samantha (Lorelei Linklater) is a szemünk előtt cseperedik kislányból igazi nővé.

 

Szóval igen, kijelentem, ez a film sok szempontból maga a csoda, azonban egy bizonyos ponton mégis azt kezdtem érezni, hogy az erősségei és gyengeségei összefonódnak. A játékidő elég hosszú, több, mint két és fél óra. Azt hiszem, ez igazából érthető is. Ahogy azért is tisztelem a rendezőt, amiért igyekezett nem túldramatizálni bizonyos jeleneteket, fordulatokat a történetben, inkább finom utalásnak nevezném őket (például az anya, Liv válásait, az apa új kapcsolatát, családját). Ezeket a pillanatokat mind-mind nagyon érzékenyen kezelte, s a történet végére talán meg is értettem, miért tette ezt így. Másrészt megjelenik benne Linklater idealizmusa is, a filmben sok a pozitív karakter, igyekezett - ha nem is minden szereplő esetében persze - az emberi jellem értékesebb, követendő mivoltát kiemelni, számomra pedig Ethan Hawke is egy többségében szimpatikus apafigurát testesített meg. Ugyanakkor talán épp emiatt válik néhol lapossá, unalmassá a film. Bizonyos részletei, nevezhetném ezeket akár korszakoknak is, rettentően magukkal ragadtak, s kezdtem azt érezni, igen, most végképp megnyert magának. Aztán vágás, és következett egy olyan rész, ami ha nem is ábrándított ki teljesen, de alig vártam, hogy a végére érjünk.

 

© 2014 - IFC Films

 

A vége, az utolsó néhány jelenetsor azonban kifejezetten tetszett, így legalább jó szájízzel állhattam fel a fotelemből. Ráadásul számomra sok dolog akkor nyert igazán értelmet, s bár ezt általában igyekszem elkerülni, most azt hiszem, mégsem tehetem:

Spoiler!
Bár Liv, azaz Patricia Arquette karakterét mellékszereplőként aposztrofálják, amit igazából meg is tudok érteni, hiszen nem ő a kozponti figurája a filmnek, számomra mégis az ő személyes tragédiája volt a leginkább megkapó, s úgy éreztem, a már említett fordulatok finom ábrázolása is ezt volt hivatott kiszolgálni. A történet vége felé, a Mason indulását megelőző kiborulása győzött meg igazán erről. Ez a jelenet csodálatos volt, mert egyáltalán nem volt túljátszva, különösebben elnyújtva sem, ám akkor úgy éreztem, megértem. Gyakorlatilag minden feláldozott az életében. Persze küzdött a céljaiért, egyetemre járt, aztán tanár is lett belőle, ha a helyzet úgy kívánta költöztek is, s igyekezett a saját életével is törődni, ám ha arra került sor, a házasságát is feladta Mason és Samantha érdekében. Eközben az apa szinte észrevétlenül alapított saját családot, vállalt gyereket új feleségével, és bár ezt a motívumot kevésbé hangsúlyozták ki a filmben, mégis át lehet érezni a jelentőségét. Hiszen Samantha ekkora már kirepült a fészekből, Mason szintén költözni készül, örömét nem is rejti véka alá, miközben Liv rádöbben, hogy gyakorlatilag vége, egyedül maradt, s felteszi kérdést, mi vár rá ezután? Ha pedig ez nem lenne elég, kontrasztként ott van tehát Ethan Hawke karaktere, akinek nem csak kicsi gyereke, de felesége is van, aki támogathatja, mellette állhat az ilyen nehéz pillanatokban.

Így állunk hát, a vegyes érzések ellenére azt hiszem mégis szeretem ezt a filmet, hiszen legalább egy olyan tulajdonsága mindenképp akad, amiért egyszerűen csodálatosnak tarthatjuk. Emellett egészen egyedi és utánozhatatlan élményt ad, s valóban azt hiszem, hiba lenne kihagyni. A vegyes érzelmek pedig ide vagy oda, összességében mégis csak ajánlani tudom.