A Trónok harca néhány nappal ezelőtt az 5. évadának is a végére ért, s a sajtó is jó pár napig ettől volt hangos persze. Meglepetésekből ezúttal sem volt hiány, bár igazság szerint a legnagyobb az lenne, ha egyáltalán nem is lenne. De hát azt mégis ki szeretné? Ugyanakkor most egy általános kritika vagy összefoglaló írás helyett inkább azokat az aspektusokat venném sorra, amelyek számomra ilyen-olyan okból a legérdekesebbek voltak ebben az szezonban. Figyelem! Az írás innentől kezdve erősen spoileres lesz, s még inkább szubjektív. Szóval a tovább gombra csak az kattintson, aki látta az összes részt vagy éppen nem bánja, ha lelövök pár poént.

Miután Charlie Sheen a CBS első blikkre talán furcsának tűnő, de munkamorálját és gázsiját ismerve csöppet sem meglepő döntése után a Két pasi meg egy kicsi húzóneveként mégis lapátra került, az FX igazolta le egy újabb szitkom főszerepére. Ebből lett aztán a Nyugi, Charlie! (Anger Management), amelynek 2012-ben sugárzott nyitóepizódja egyből éles fricskával indít az esmeményekre reflektálva kicsit.

Szóval Tom Hardy. Tom Hardy, Tom Hardy és végül... Azt hiszem, Tom Hardy. Ilyen hatással volt rám ez a film, pedig gyakorlatilag a létezéséről sem régóta tudok. Egyszerűen csak elkapott az érzés, meg kellene nézni egy jó kis Tom Hardy filmet, na de melyiket? Most ne egy hatalmas, de legalábbis szépen kidolgozott marketing stratégiával megtámogatott hollywoodi produkció legyen, ami mögé egy megastúdió is beáll, ne. Ezúttal inkább valami független, valami kicsi, valami brit esetleg. Így jött velem szembe Hardy IMDb adatlapján a Locke. Nem csengett ismerősen a cím, így azon nyomban lecsaptam rá, s amikor elolvastam a szinopszist, már tudtam is, hogy "ő" lesz a nyerő.

A Nirvana néhai frontembere, Kurt Cobain életéről, s főként haláláról annyiszor esett szó az elmúlt 21 évben, hogy kicsit nehéz már elhinni, lehet még róla bármi újat mondani. Írtak róla könyvet, forgattak dokumentumfilmet, megjelent megannyi újságcikk, időnként újra-újra köztudatba hozva a témát, s ahogy az lenni szokott a legendás alakok esetében, bizony összeesküvés-elmélet is szövődött a "27 évesek klubjához" sajnálatos módon csatlakozott zenész - hivatalos álláspont szerint - öngyilkossága köré.

Az első élmény a Nők volt, amit hamarosan A kezdő követett. S mivel ez a két regény máris elég volt ahhoz, hogy érdeklődő, lelkes Bukowski rajongót faragjon belőlem, alig vártam, hogy beleássam magam a Postába, így folytatva tovább az utazást Henry Chinaski lelkének és elméjének legmélyebb zugaiba. Számomra emellett azért is ígérkezett kimondottan érdekesnek a történet, mert jól tudtam, hogy ez volt az első, amit az író papírra vetett, így rettentő kíváncsi voltam, hogy a már megismert nyers, egyszerű, ám összetéveszthetetlen stílusból, a fanyar, zsigeri humorból vajon mennyit találok majd ebben a műben.