A Takarásból címmel megjelent EP az egykor még Záhony Unplugged Project néven megalakult zenekar első, immár saját dalokat felvonultató anyaga volt. A ZUP 2007-től kezdődő története során addigra már túljutott egy-két tagcserén, egy névmódosításon is átestek ugye, s a kezdeti koncepcióhoz képest is megváltozott néhány dolog. Az énekes-gitáros, Farkas János például az akuszikus gitárok mellett elektromos hangszereket is elkezdett használni, aminek köszönhetően a hangzásuk is kissé másabb lett.

Az utóbbi időben annyi mindennel foglalkoztam, hogy a filmrajongó énemet teljesen elhanagoltam, mire ő hangosan panaszkodni kezdett, s mivel magam is igazat adtam neki, úgy gondoltam, ideje lenne már befogni a száját. Erre pedig mi sem lehet alkalmasabb, mint egy igazi, kis költségvetésű, ötletes, finom drámával operáló független film. Így esett a választásom az Átmeneti állomásra, Destin Daniel Cretton filmjére.

A feldolgozások talaja mindig ingoványos bármely előadó számára, aki rá merészel lépni, a vélemények rendszerint rettenetesen szélsőségesek, s persze az is sokat nyom a latba egy-egy ilyesféle újraértelmezés megítélése során, hogy az a bizonyos valaki, aki szentnek és sérthetetlennek titulált kedvenc dalunkhoz hozzá mert "érni", mit tett már le az asztalra korábban. A Stereohpnics nevű walesi banda azt hiszem, kiállja a próbát, 1992-es megalakulásuk óta ugyanis jó néhány, szám szerint 8 stúdióalbumot adtak már ki, a legutóbbit 2013-ban Graffiti on the Train címmel.

A blog indulása óta elég sok témát érintettünk, az általánosabbak mellett (mint zene, film, sorozat) esett már szó könyvekről, színházas élményeimről is. Viszont soha nem írtam még filmzenéről, pedig ez is egészen érdekes tárgya lehet bármiféle boncolgatásnak, hiszen annyi féle létezik. Gondoljunk csak bele, az aláfestő, hangulatteremtő, szinte már zajoktól kezdve, a néhány hangból álló, vissza-visszatérő motívumokon keresztül eljuthatunk az olyan darabokig, amelyek már gyakorlatilag egy komolyzenei műnek felelnek meg, s ekkor még a könnyűzenei műfajokról nem is beszéltünk.

A Modern család első epizódjait talán úgy három éve volt szerencsém látni, s bár kissé nehezen adtam be a derekam, kapott tőlem egy esélyt néhány rész erejéig, ami épp elég volt ahhoz, hogy irtózatosan megszerettesse magát velem, majd szép lassan az egyik kedvenc sorozatommá nője ki magát, vígjáték fronton persze. Az abc produkciója egyébként a tengerentúlon a kritikusok körében is meglehetősen népszerű, az Emmy gálán például rendszeresen tarol, ahogy a szereplők is megannyi díjat bezsebeltek már. De mitől is ennyire jó a Modern család? Vegyük szépen sorra.