Miután Charlie Sheen a CBS első blikkre talán furcsának tűnő, de munkamorálját és gázsiját ismerve csöppet sem meglepő döntése után a Két pasi meg egy kicsi húzóneveként mégis lapátra került, az FX igazolta le egy újabb szitkom főszerepére. Ebből lett aztán a Nyugi, Charlie! (Anger Management), amelynek 2012-ben sugárzott nyitóepizódja egyből éles fricskával indít az esmeményekre reflektálva kicsit. A sorozat egy rövidke első, és egy meglehetősen furcsa koncepciót követő második évad, s így összesen mégis 100 epizódot követően 2014. végén búcsúzott a közönségtől. Hazánkban nem rég tűzte műsorra az új részeket a Cool, s ebből az alkalomból azt gondoltam, meg is emlékezek róla egy rövidke írásban beleoltva minden csalódásomat. Fájt ugyanis végignézni, ahogy Charlie Goodsonból szép lassan ismét Charlie Harper lett.
A főszereplő itt tehát Charlie Goodson (talán rosszindulatú vagyok, de lehet, Sheen nem képes már a saját nevén kívül mást megjegyezni), korábbi baseball játékos, akinek egy dühkitörés derékba töri karrierjét. Ezt követően úgy dönt, változtat az életén, terapeuta lesz, s kifejezetten hasonló problémákkal küzdő emberekkel kezd el foglalkozni. Charlie elvált, feleségével Jenniferrel (Shawnee Smith) azonban baráti viszonty ápol, s van egy kifejezetten okos, bár szintén mentális gondokkal küszködő tinédzser lányuk, Sam (Daniela Bobadilla) is. A történet központi karakterei tehát ők, illetve Charlie kollégája és jó barátja Kate (Selma Blair). Rajtuk kívül a terápiás csoportok tagjai töltenek be komolyabb szerepet a sorozatban.
Az első néhány rész, sőt mondhatnám, hogy a rövidke első szezon alapján kifejezetten megkedveltem a szériát. Persze nem árt, ha az ember alapból szereti némileg a szitkomokat, engem bizonyos helyzetekben ezek a showk tudnak leginkább kikapcsolni, hiába bírnak rengeteg olyan jellemzővel, amelyeket általában hibaként rónak fel nekik. Szimpatikusak voltak a karakterek, az ülések csoportdinamikája kifejezetten jól sikerült. Tetszett, hogy ez a Charlie végre egy komolyabb, felelősebb ember benyomását keltette, nam a piás, nemtörődöm, sodródó Harpert próbálták másolni. Szimpatikus volt az exneje, Jennifer, ahogy kettőjük viszonya is, még a kényszeres lányukra, Samre is üde színfoltként tekintettem. Kate szintén egy remek figura volt a történetben, imádtam az érzelemmentes, "robot" jellemvonásait. Ezen túlmenően jól is mutattak együtt a színen, szerettem a közös jeleneteiket, a kis adok-kapok játékokat. A terápiára járó csapat, a passzív-agresszív Patrick, a visszahúzódó, a konfliktusokat minden áron kerülő Nolan, az önző, durva és csöppet sem szimpatikus Lacey és a vaskalapos, gyűlölködő Ed jól működnek együtt a képernyőn, és a börtöncsoport is tartogat kellemes pillanatokat.
Az elején... Aztán szép lassan de látszólag módszeresen leépítettek mindent, amiért meg tudtam szeretni, ami mekülönböztette a Két pasi meg egy kicsitől a Nyugi Charlie!-t, s mostanra kimondottan unalmassá, vontatottá vált, kifáradt. Nem csak maga a széria, de a karakter is. Charlie Sheen jelenléte ugyanis nem jelentett alapvetően problémát, amíg igyekeztek megkülönböztetni őt Harpertől. Tetszett, hogy voltak érzelmei, hogy kötődött bizonyos emberekhez, hogy fontos volt neki az exfelesége. Azt hiszem, még az öltözködésével is igyekeztek hangsúlyozni, hogy ez a Charlie bizony nem az a Charlie. Nem mondanám azt, hogy Sheenre rá sem ismerünk a színen, annyira zsigeri és mégis merőben más karaktert hoz, de kérem szépen, egy könnyed vígjátékról beszélünk. Ez a néhány apróság és az első pár epizód azonban éppen elég volt ahhoz, hogy el tudjak vonatkoztatni a nőfalő, alkoholista, önimádó Harpertől. Ám nem tartott ez túl sokáig, s mikor kezdtem azt érezni, hogy mintha vissza-visszakacsintgatnának az alkotók Sheen előző szerepéhez, mintha onnan próbálnának lesni, lopni picit, s ráadásul egyik felvonásról a másikra egyre inkább meg is győznek, hogy ez valóban így is van, akkor aztán teljes súllyal telepszik rá a showra az a fajta fáradtság, amit már említettem.
S noha azt nem mondanám, hogy a Nyugi Charlie! akár egy pillanatra is a kedvenc sorozatommá vált, hogy bármikor is az egekig magasztaltam volna, azt nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy az elején mindenképp ígéretesebbnek tűnt, mint ami aztán lett belőle. Túl korán kezdett túlságosan drasztikus mélyrepülésbe. Most pedig ott tartok, hogy már azon is erősen el kell gondolkodnom, egyáltalán befejezzem-e, szánjak-e időt erre az utolsó néhány (na jó, igazából még úgy 40) részre, vagy ezek után már valóban teljesen felesleges.Spoiler!
A pilot epizódhoz képest a sorozat hatalmas változásokon ment keresztül. A börtöncsoport ülései érezhetően ritkultak, pedig általánosságban jót tettek sorozatnak. Értem én, nem szabad túlzásba vinni ezt az elemet sem, de az a néhány beteg karakter (különösen Wayne) fel tudtak dobni egy-egy unalmasabb részt is. Ám higgyétek el, a legkisebb problémával kezdtem. Ha jól emlékszem, Kate volt az első áldozat. Őt követte Sam, Charlie lánya, gyakorlatilag teljesen eltűnt a színről, ahogy Jennifer is. Ezzel szemben az önimádó Sean szerepe fokozatosan nőtt, szép lassan Charlie ivócimborájává vált. Vele együtt jött aztán a térdnadrág, a fehér zokni, a kigombolt ing, a részeg tivornyák, a másnapos, értetlenkedő beszólások, "sziporkák", s már itt is a régi ismerős. Csak nem magát Charlie Harpert látjuk teljes valójában? Persze nyíltan nem vállalná fel senki a csatornától, de túl erős az utánérzés. Tudjuk, hogy Charlie azelőtt épp érzelmi válságba került. Talán nem lep meg senkit, hogy ezt követően következett a lealjasodás időszaka, féktelen piálás, miegymás. Nem találták fel vele a spanyolviaszt az írók, de igazából mai napig nem tudom felróni hibaként, hogy ha egy karakter életútja során nagyobb gödörbe kerül, mindig szembetalálkozunk ezzel az elemmel, megoldással. De túl sokáig húzták, túl sok volt a hasonlóság. Mikor először megláttam Goodsont rövid nadrágban fehér zoknival, hangosan felnevettem, ám higgyétek el, nem a jelenet volt annyira vicces... Ráadásul az a legfőbb gond, hogy ez egy akkora szarvashiba, amit nem lett volna szabad megengednie az FX-nek, legalábbis szerintem.
