A Jurassic World igazán kemény és hálátlan feladat elé állított engem. Annak rendje és módja szerint hatalmas mozivásznon néztem meg a filmet kellemes társaságban, nyaralással egybekötve, jó hangulatban, nem pedig otthon egy HD, de jóval kisebb tévé elé kucorodva. Kicsit is hízelgő kritikát azonban mégis egy zsíros csekk, egy jól teletömött bőrönd fejében tudnék csak kierőlködni magamból, azonban még úgy is izzadtságszagú lenne. „Ahogy maga a film is” – jöhetne ide az átkötés, bár igazából nem írnám ezt jó szívvel. Talán vegyül ebbe az állításba némi rosszindulat is, mégis azt érzem, túl sok munkát nem fektettek ebbe a moziba az alkotók a CGI effekteken dolgozó csapatot leszámítva persze. Így hát ülök a gépem előtt és igyekszem olyan cikket kerekíteni, ami több lehet céltalan pocskondiázásnál. Ám ha az ösztöneimre hallgatnék, kizárólag olyan jelzőket aggatnék a filmre, amelyek még a képletes nyomdafestéket sem tűrik meg.
A történet szerint a Jurassic World őslényei olyan megszokottá, mindennapivá váltak, hogy a tulajdonosok a génsebészet eszközeit felhasználva kénytelenek érdekfeszítő, izgalmas, veszélyes új fajokat kreálni, így csalogatván a látogatókat. Ennek eredményeképp jön létre az Indominus rex, egy rendkívüli képességekkel rendelkező ragadozó faj, ami lássatok csodát, elszabadul. Emellett bevonták még a történetbe a hadsereget is, akik a vadászatot vérfagyasztó tökéletességgel űző raptorokat kívánják hadászati célokra felhasználni.
Kezdeném mindjárt a film pozitívumaival, amelyekből számomra sajnos nincs sok. A felvetés, miszerint az emberek ingerküszöbe olyannyira magasan van, hogy új fajokat kell létrehozni tulajdonképp a modern társadalomnak és a közönségnek szánt fricska. Ez egyáltalán nem rossz dolog, egy jó filmhez viszont nem elég ennyi. Leszámítva az apró kis szurkálódást egy (!) momentum van, amit ki tudok még emelni a látványt leszámítva persze, ami azért manapság már nem akkora kuriózum.
Spoiler!
Amikor a raptorokat állítják csatasorba, hogy levadásszák a „szuperdinoszauruszt”, akkor kaptam fel talán először és utoljára a fejem. Jó ötlet volt, látványos volt, Owen pedig rettentő vagány volt köztük motorozva a dzsungel közepén.
Fotó: Chuck Zlotnick - © 2015 - Universal Pictures
A problémák nálam a fricskából következő párhuzammal kezdődtek. Míg egy valóságos parkban, amelyet elejétől végéig bejártam már egyszer, talán másodjára is ugyanannyira élvezetes lenne a túra pláne egy vadiúj látnivalóval megspékelve. Ugyan azt a filmet kétszer végignézni úgy, hogy gyakorlatilag egy alapvető fontosságú elemet cserélünk ki benne, már közel sem annyira érdekfeszítő.
Pláne, hogy a Jurassic Park/World szerkezetét, dramaturgiáját tekintve nem más, mint egy katasztrófafilm, ami alapvetően – különösen manapság – egy iszonyú unalmas sablon. A legfőbb problémát mégsem ebben látom, hanem az elképesztő ötlettelenségben. Kicserélték a jó öreg T-Rexet egy elviekben nagyobb, veszélyesebb, intelligensebb, rémisztőbb kinézetű fenevadra, gyakorlatilag minden más ugyan az. Pici kis „tudományos” felvezetés, aztán a hűha faktor a régi, jól bevált zenei aláfestéssel, aztán egyszer csak elszabadul a pokol és máris egy hentelős horror kellős közepén érezhetnénk magunkat ha… látnánk a lényeget, de azt nem mutatják, hiszen mégis más a műfaj, nem lehet.
A karakterek szintén rettenetesen sablonosak. Van egy „én mindent jobban tudok és amúgy is előre megmondtam, hogy rossz vége lesz” stílusú főhősünk (Chris Pratt). Egy munkamániás, a dzsungelen magas sarkú cipőben rezzenéstelen arccal keresztül szambázó, hol karót nyelt, hol vizenyős szemmel a semmibe bámuló, színtelen, szagtalan főhősnőnk és két elég idegesítő gyerek. A világra rácsodálkozó, minden fontos információt zsigerből kivágó, aranyosnak szánt kisebb és egy kamaszkor közepén szenvelgő, hol unott, hol sértett arccal bámuló nagyobb, akiket persze meg kell menteni, aztán ott van a figyelmeztetésre fittyet hányó, lelketlen, tudatlan katona. Ám mindegyikük elképesztően unalmasra, semmilyenre sikeredett, gyakorlatilag vázak, befejezetlenül hagyott alapok. Mindezt úgy, hogy ők a fontosabb szereplők.
A fordulatok közül is – a spoileres részben említettet leszámítva – mind kiszámítható, és a film ritmusa is elképesztően álmosító. Annyira jellegtelen, ötlettelen lett számomra az egész, hogy nem egyszerűen untam, de fel is dühített. S hiába próbálják helyenként egy két poénnal feldobni, amelyek a közönség többi részénél úgy vettem észre, működtek, én már annyira elvesztettem minden hitemet, hogy a vicces vagy annak szánt kis momentumokon sem tudtam egy jót derülni. Ezek mellett a teljesen érdektelen, légből kapott, minden értelemben megalapozatlan és felesleges szerelmi szálat is sikerült beleszuszakolni, ami ha mindez nem lenne elég, erőltetett is. Azon kívül, hogy megtudjuk, randiztak már korábban, de az sem sikerült jól, nem értettem, mégis mikor, hogyan és miért találtak úgy egymásra, hogy elcsattan az a csók. Nem is a csókkal van a legnagyobb baj, a milyenségével. Ez nem egy „mindegy ki áll mellettem, csak hadd csókoljak meg valakit, mert lehullt rólam ez az iszonyatos teher és most boldog vagyok” csók volt, hanem a „na végre, hát már mióta vártam erre, mert titokban végig szerettelek” fajta. Ráadásul a történet is tele van óriási lyukakkal, amelyek közül igazából egyet emelnék most ki. Valamiért irtózatos blamaként éltem meg, bár hogy őszinte legyek, mosolyt csalt az arcomra.
Fotó: Chuck Zlotnick - © 2015 - Universal Pictures
Spoiler!
Még a film elején, az Indominus rex bemutatása során megjegyzik, hogy ez az új faj azért is annyira menő, mert nagyobb, mint a Tyrannosaurus rex. Aztán a végén, amolyan végső megoldás gyanánt ráeresztik a jó öreg T. rexet az Indominusra, és láthatjuk, hogy gyakorlatilag ugyanakkorák. Arról nem is beszélve, hogy ez a lépés még mindig égbekiáltó ostobaságnak, logikátlannak tűnik. Hahó! Hát nem emlékeztek rá, hogy korábban is éppen ő volt minden baj forrása? Nem véletlen tartják hét lakat alatt. Értem én, végső elkeseredésében az ember hajlamos bármiféle szalmaszálnak tűnőbe belekapaszkodni. De valahogy ez a lépés nekem olyan, mintha a törött lábam sajgását azzal próbálnám csillapítani, hogy eltöröm a másikat is.
A Jurassic World persze szinte elejétől a végéig igyekszik tisztelegni a nagy előd, a Jurassic Park előtt. Ezzel még nem is lenne semmi probléma, csak egyszerűen annyira kevés benne az eredetiség és annyira kínosan hasonlít a legelső epizódra, hogy már-már megfordult a fejemben, mi lenne, ha a tisztelgés szó helyett inkább azt írnám, pofátlan, de legalábbis bárminemű eredetiséget arcpirítóan mellőző másolat.
A nosztalgiafaktor ettől még persze igazán erős a filmben, és senkit nem szeretnék lebeszélni róla. A körülöttem lévők végtére is egészen jól szórakoztak, aki pedig szerette az előző epizódokat, annak valószínűleg ez sem fog csalódást okozni. Rám viszont hiába lőtt, nem talált el.
