Képzeld el, hogy egész álló nap komor, szürke idő van. Lóg az eső lába, fúj a szél, kimozdulni sincs igazán kedved, s ha aznap épp nem dolgozol, nem is kell feltétlen megtenned. Csak ülsz a lakásban, próbálod elütni valamivel az időt, ami esetleg hasznos is, pihenhetnél, mert sürgős dolgod valahogy pont nem akad, ám egyszerűen semmihez nincs kedved. A házban ide-oda sétálgatva, egy két apró teendődet intézve (a mosott ruha nem teregeti ki magát, ahogy a maszatos tányérok sem kerülnek tisztán az edényszárítóba némi "beavatkozás" nélkül) azon morfondírozol, délután 3-kor mégis hogy a fenébe lehet iylen sötét, majd este végül is rászánod magad, hogy mivel már úgyis mindegy, megnézel egy filmet. Nos, én épp ilyen hangulatban ültem le A hasonmás elé.
A töténet főszereplője Simon (Jesse Eisenberg), csendes, visszahúzódó fickó, aki gyakorlatilag a külvilág számára teljesen észrevehetetlen, a legtöbb ember egyszerűen átnéz rajta, amibe ő általában csendben beletörődik. Már-már a megszállottságig bele van zúgva kolléganőjébe, Hannah-ba (Mia Wasikowska), akit saját lakásából távcsővel figyel, mondhatni, ez az egyetlen hobbija. Egy napon aztán a céghez, amelynél már 7 éve dolgozik, egy ifjú titán érkezik, James, aki mindenkit azonnal levesz a lábáról lehengerlő stílusával, gyakorlatilag Simon tökéletes ellentéte, ám csak a személyiségében. Külsőre teljesen egyformák, ami őket kivéve érdekes módon senkinek sem tűnik fel. A két férfi hamarosan összebarátkozik, ám kapcsolatuk kisvártatva érdekes fordulatot vesz, s korántsem lesz felhőtlen.
Fotó: Dean Rodgers - © 2014 - Magnolia Pictures
Miközben a gondolataimat összegeztem, döbbentem rá igazán, mennyi minden van, amiért szeretni lehet ezt a filmet. Kezdhetjük rögtön a történettel, amit bár le tudnánk egyszerűsíteni egy teljesen átlagos romantikus mesére mégis annyira kreatívan koreografálták meg, hogy őszintén szólva nem szúrja ki a szemünket. Másrészt úgy érzem, ez az érzelmi szál a sztoriban inkább csak a cselekmény kibontakozását támogató elemként van jelen, s noha nagy jelentőséggel bír, mégsem ez áll a fókuszban. Sokkal inkább Simon és James kapcsolata (már az is sokat sejtet, hogy a neveik épp egymás tükörképei, Simon James és James Simon), a köztük lassan szövődő konfliktus, a néhol finom, néhol egészen direkt utalások, s úgy általában véve főhőseink barátságának majd párharcánk szimbolikus mivolta.
Ha mindez nem lenne elég, az amúgy is kreatív és remekül kidolgozott történetet megtámogatták egy egészen brutális, már-már depresszióba taszító, nyugtalanító látványvilággal és hozzá illő, számomra hátborzongató hatást keltő zenével, ami öngamában talán nem váltaná ki ezt a hatást, de a film közben egyszerűen így éltem meg. Kezdjük például a '80-as éveket idéző, de egyes elemeiben a valóságtól kissé elrugaszkodott díszlettel, a rettenetesen komor, lehangoló miliővel, amire csak rátesz egy lapáttal az állandó sötétség. Simon lakása a maga rettentő puritánságával, szükreségével, ahogy mellőz bármiféle othonosságot, kitűnően ráesőrsít erre a hatásra. Ebbe az egészen vészjósló hangulatot árasztó, barátságtalan világba egyedül Hannah, és persze az ő otthona hoz csak némi melegséget, itt pedig azt hiszem, szintén felfedezhetünk egyfajta üzenetet.
Fotó: Dean Rodgers - © 2014 - Magnolia Pictures
Simon és James kapcsolatának boncolgatása szintén nagy erőssége a filmnek. Nincsenek ugyan benne igazán mellbevágó, drámai fordulatok, ugyanakkor ők egy olyan szimbólumot testesítenek meg a filmben, ami a maga nemében fantasztikus. Számomra elsősorban azért, mert a különféle utalások ellenére (Spoiler: például amikor James egy késsel finoman megsebzi Simon torkát. Spoiler vége.) mégis többféle interpretációra ad lehetőséget. Felfoghatjuk éppenséggel a bennünk lakozó különböző, egymással folytonos vitában álló személyiségek, de ha úgy tetszik, az ösztön és a józan ész vitájaként is. Ugyanakkor egyfajta kritikát is megfogalmaz modern társadalmunkkal, a multinacionális cégekkel szemben is amúgy mellékesen. Anélkül, hogy bármi konkrétat elárulnék: ki és hogyan ér el sikereket, jut előrébb a mai világban. Simon karakterével szintén kiválóan lehet azonosulni, némileg - gyanítom, tudatosan - el van ugyan túlozva, ám azt hiszem mindenki keveredett már olyan szituációba, amikor hasonlóan gyengének, kiszolgáltatottnak érezte magát. A történet ezen felül pedig tartogat még néhány komikus ugyanakkor rettentően szomorú apróságot is. (Ez majd jusson eszetekbe akkor, mikor a két helyszínelő rendőr feltűnik a színen.)
A színészekre szintén nem lehet panasz. Remek munkát végeztek, akár Jesse Eisenberg, akár Mia Wasikowska, aki mellesleg az én szívemnek egyébként is igen kedves. Külön piros pont pedig azért jár még tőlem a filmnek, mert be kell valljam töredelmesen, egy bizonyos ponton keményen küzdenem kellett a könnyeimmel, ami persze önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy A hasonmást jó filmnek nevezzem, ám ha valami ekkora hatással van ránk, azon már érdemes, ha csak néhány pillanat erejéig is, de eltöprengni. Szerencsére viszont, amint említettem is, sok-sok okot adott rá, hogy szeressem, így nektek is bátran ajánlom, noha nem feltétlen egy könnyen emészthető alkotás.
