Nem kell sokáig kutatni az emlékeim közt, hogy rájöjjek, tulajdonképp ez az első alkalom, hogy egy magyar sorozatról készülök írni, egy magyar sorozatot igyekszem ajánlani. Nem csoda, hiszen annyira nem is bővelkedünk bennük - legalábbis a külföldi dömpinghez képest -, a minőség pedig sosem indokolta, hogy bármelyikről is szót ejtsek. Soha egyik sem kötött le még csak annyira sem, hogy ha szentségelve is, de legalább végignézzek néhány epizódot, hogy aztán valószínűleg negatívat, de legalább véleményt alkossak róla. Aztán jött a Terápia, amit az HBO készített el izraeli license alapján, s azt gondoltam, na ennek most adok egy esélyt.

 

Érdekes téma lenne egyébként azt is feszegetni, hogy miért nem bővelkedünk a külföldieket legalább megközelítő minőségű saját szériákban, ahogy azt is, mikor valaki meglépi ezt, az miért éppen egy prémium csatorna, bár azt hiszem ennek elég nyilvánvalók az okai. Ám ettől sokkal érdekesebb maga a koncepció és persze az egész sorozat. A Terápiának eddig két évada készült el, a másodikat igazság szerint még csak most fogom befejezni, de már nem bírtam tovább várni, kikívánkozott belőlem ez a poszt. Az említett két szezont pedig nem is szeretném most külön tárgyalni, sőt, még csak mélyebb elemzésbe sem kívánok belemenni. Azt hiszem ez most egy leginkább impulzív írás lesz, amit főként az öröm és rajongás inspirál.

 

Marozsán Erika, mint Laura - © HBO Magyarország

 

Azt gondolom talán már mindenki rájött, hogy a Terápia bizony jó, nagyon-nagyon jó. A történet egy pszichológus mindennapjait mutatja be, Dargay Andrásét, akit Mácsai Pál alakít rendkívül meggyőzően. A legtöbb időt a képernyőn természetesen ő kapja, s epizódonként a legtöbb esetben egy-egy napot, pontosabban az adott napon egy-egy pácienssel eltöltött órácskát kísérhetjük figyelemmel 25-30 percbe sűrítve. Hétfőtől csütörtökig a betegekkel találkozhatunk, míg pénteken maga András keresi fel egy régi terapeuta ismerősét, barátját, Fischer Ágnest (Csákányi Eszter), akihez először szupervízióra, majd valóban terápiára jár. Így tehát nem nehéz rájönni, hogy a főbb karakterek öt epizódonként térnek vissza, emellett pedig néha András felesége, Judit (Für Anikó) vagy éppen gyermekei is feltűnnek a színen.

 

Ez a struktúra igényel némi megszokást, legalábbis nálam így volt. Hiszen kicsit furcsa, hogy miután egy-egy szereplőt megkedveltünk, de legalábbis érdekel minket a sorsa, és várnánk a fejleményeket, még újabb négy részt "végig kell ülnünk", mire újra találkozhatunk vele. Persze ez leginkább az első 5 epizódnál nehézkesebb, mire mindenkit kicsit mélyebben feltérképezünk, már nem olyan nehéz a várakozás. A forgatókönyvírók pedig remek munkát végeztek, ezen a téren az övék volt talán a legnagyobb felelősség. Hiszen ahhoz, hogy az ember ne ugorja át azt bizonyos négy felvonást egy-egy érdekesebb fordulat után, bizony nagyon jól kell forgatni a szálakat, és megfelelően kereatívan kell bevezetni az új szereplőket.

 

© HBO Magyarország

 

Amit üdítő volt látni, ahogy rádöbbenni is hasonlóan felemelő élmény volt, hogy Magyarországon vannak kitűnő színészek. Korábban ritkán volt hasonló élményben részem, ezért pedig nagyon hálás vagyok a Terápiának. Itt vált igazán láthatóvá számomra, hogy igenis, ha egy magyar színészt megfelelően profi stáb vesz körül, ha jó a vágás, jó az operatőri munka, a rendezés, nem adnak elképesztően kínos mondatokat a szájukba, hanem mindenki lelkiismeretesen, minden tehetségét a munkába oltva dolgozik a minőségi eredményért, akkor bizony a mi színészeink is képesek természetes, mély, hiteles alakításokat prezentálni, legalább annyira, mint Emmy-, és Golden Globe-díjakkal kitüntetett külföldi kollégáik. A személyes kedvenceim Mácsai (akinek annyival "könnyebb" a dolga, hogy ő van legtöbbet képernyőn, s a karakterének boncolgatására is több idő jut) és Csákányi Eszter mellett az első évadban Laurát alakító Marozsán Erika akinek elképesztő kisugárzása van, de a Zsófi alakító Sztarenki Dóra és az Abonyi Máté szerepében látható Nagy Ervin is kellemes csalódás volt. A második évadban talán Kurta Niké tette rám a legmélyebb benyomást, aki a limfómás egyetemista lány, Virág bőrébe bújt a vásznon. Ugyanakkor egyre inkább az az érzésem, hogy ebben némileg az is közrejátszik, hogy az ő karakterüket kimondottan érdekesnek találtam még a többiekhez képest is. Máté Gábor szintén fantasztikus volt a politikus, Ferenc szerepében.

 

A történet és az írás szintén pazar. Nagyon szépen boncolgatják a karaktereket, nem érzem kínosnak egyetlen mondatukat sem, ahogy a reakciók is a helyükön vannak. Amikor leplezni akarnak valamit, amikor olyan témára terelődik a szó, ami kínosan érinti őket, amiről nem szeretnének beszélni. Ezeket a pillanatokat mind-mind nagyon szépen építi fel a sorozat, s szerencsénkre egyik sem lesz túljátszott, túllihegett, hiteltelen, valahogy mindenki nagyon esendőnek, emberinek, valódinak tűnik, még maga Dargay András is a saját problémáival együtt. Az első évad és a sorozat egyik legerősebb pillanata pedig azt hiszem Nagy Erviné, ám még véletlenül sem fogom lelőni ezt a poént.

 

Persze engem mondhatni a témaválasztás már alapból megvett, hiszen a pszichológia egyébként is érdekel. De bármennyire is igaz ez az állítás, érdekes sorozatot még így is csak profi stábbal, megfelelő forgatókönyvvel, alázatos, hozzáértő rendezőkkel és remek színészekkel lehet csinálni. A Terápia pedig azt hiszem kiállta a próbát, és azt mondanám, számomra bármikor felveheti a versenyt a népszerű külföldi szériákkal, pont annyira a függőjévé váltam, mint a nagy kedvenceknek szoktam. Szóval legmélyebb tiszteletem és gratulációm az egész stábnak, az HBO-nak pedig szintén hatalmas köszönet, amiért bebizonyította számomra, hogy igenis, ha akarunk, kis hazánkban is lehet minőségit és jót alkotni.