Epres Szonja Lili, a bájos és közvetlen írónő Éjszakánként furcsa hobbim lett című, kétkötetes művével debütált a magyar könyvpiacon, melyben rögtön egy érdekes és ebből a szemszögből általában elhanyagolt témát boncolgat, meglehetősen részletesen. Miután magamévá tettem a teljes sztorit (élménybeszámoló itt és itt), abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy interjút is készíthettem a szerzővel. Szonja Lili könyvének témájáról, a reakciókról és a történet hátteréről mesélt nekünk, s persze a jövőbeli tervekre is kíváncsiak voltunk. Ha ez nem lenne elég, az interjú végén egy kis meglepetést is találtok, egyenesen tőle kapjátok ajándékként.
A regényed két kötetben jelent meg, ugyanakkor egy történetet mesél el. Ennek gyakorlati okai voltak ugye?
A történet kegyetlenül szét lett szakítva a közepén a nyomda miatt. Az ok prózai: nem fért bele a kötőgépbe egyszerre, pedig esküszöm, hogy próbálkoztam. Végül, két hónap vacakolás után, amikor már láttam, hogy ez nem megy együtt, kiválasztottam az egyik epizódot és a legizgalmasabb pontnál kettévágtam. A két kötet egyben fogyasztandó, és így is ajánlott, hiszen sok szereplőt vonultat fel az első kötet is, és nem mutatja be őket újra a következőben.
Ha ez megnyugtat, szerintem ügyesen megoldottad. Hagytatok némi időt a kötetek megjelenése között, vagy teljesen egyszerre jöttek ki?
Az első kötetet november 25-én adtam ki, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján. A második két héttel később jött ki, hiszen szerettem volna, hogy annak egyben küldhessük el, aki megrendeli karácsonyra, és így értékesebb ajándékként kerülhessen a fa alá.
A regényed az én értelmezésemben (ahogy azt a két korábbi cikkemben ki is fejtettem) egyrészt a bántalmazó kapcsolatok dinamikájába enged egészen mély betekintést, miközben terítékre kerül a mai fiatalság életvitele, problémái, hogy miként élik meg modern világunkban a kapcsolataikat. Ehhez mit fűznél még hozzá?
A regény fő kérdésköréből kiindulva később több nagyon fontos téma merült fel bennem, és ezek nem közhelyes formában szerepet is kapnak. A történet két kapcsolatot mutat be, melyeknek összekötő eleme Lili. Az ő szemén keresztül látjuk a világot, hogyan akar benne erős és határozott lenni, szembeszállni, és hogy ez elméletben tökéletesen megy neki, a gyakorlatban viszont egyáltalán nem. Az olvasó is tudja, hogy Lili is tudja, mit kell tennie, de nem teszi meg, nem tudja megtenni, és az olvasó arca leszakad: "Miért? Miért marad?". Aztán összerakja a puzzle darabokat: meglátja, hogyan épül le egy ember önbizalma szisztematikusan, aztán miért téveszti meg, amikor a következő kapcsolatban azt hiszi, végre valaki felfedezte, különlegesnek, egy Kincsnek találta, majd hogyan derül ki, hogy ez is csak látszat volt. Érdekes, hosszas elemzést és vitázást kiváltó folyamat ez. A fő szál mellett pedig a legfontosabb témák: pályakezdők boldogulása a világválság alatt, munkalehetőségek vagy azok hiánya... Foglalkozok a sztereotípiák lebontásával is, bár ez nem maradéktalanul igaz. A sztereotípiák azért tartják olyan makacsul magukat, mert megóvják az átlagembert a veszélyektől. De sokszor nem ott a veszély, ahol azt hisszük...
Úgy látom, többnyire egyetértünk. Számomra a történet mellett a karakterek voltak nagyon érdekesek. Rengeteg volt belőlük, ám a fontosabbak mégis egészen árnyalttá váltak a végére, nagyon valóságosak lettek. Ugyanakkor muszáj megkérdeznem, hiszen a narráció miatt mégis egy konkrét személy szemszögéből látunk mindent és mindenkit. Szerinted belefér, hogy egy-egy negatív karaktert kicsit szándékosan eltúlozzon az író, hogy az olvasó majd könnyebben meg tudja érteni a történetet, vagy inkább az életszerűségre törekedjen? Te melyik utat választottad?
Lehet, hogy a negatív alakok túlzottnak látszanak, de nem túloztam. A negatív figuráknak is volt némely pozitív és szerethető oldala, talán ebből mutattam keveset. Inkább ezek voltak a történet szempontjából lényegtelenek, hiszen Lili a saját szemszögéből ítélte meg őket, és abból, hogyan bántak vele. A bántalmazó kapcsolatokkal kapcsolatban tudnod kell, hogy legtöbbször megnyerő külsejű, mindenki által jófejnek tartott emberek követik el, akikről soha senki nem gondolná, mire képesek. Mint ahogyan az áldozatokról sem gondolod, hogy "hagyják magukat". Az igazság az, hogy ha szétnézek a baráti körömben, szinte az összes barátnőm fel tud mutatni az elmúlt 15 évből olyan kapcsolatot, amiben pár saller elcsattant... De nem a fizikai bántalmazás a legrosszabb. Amikor elkezdtem a regényt, elolvastattam pár sráccal az első 20 oldalt és hitetlenkedve álltak felette, elbizonytalanodtam, hogy nem lesz célközönségem. A kiadás után viszont lassan előbújtak azok is, akik átéltek hasonlót és jelentkeztek, hogy elmeséljék nekem.
Ha már itt tartunk. Volt valami kimondott célod a regény megírásával, vagy egyszerűen csak tetted, amit tenned kell? Azt hiszem, egy írónál ez így megy ugye? Belső kényszer.
Először is azzal akartam foglalkozni, amihez a legjobban értek: írni. Már harmadikos koromban is írtam regényeket, de nagyon kevés tudásom volt a témában, amit választottam. Már akkor is a szerelmes regény volt a műfajom, de a szüleim még nem álltak elő sem a "méhecske beporozza a virágot", sem más felvilágosító vagy gólyaleleplező szöveggel, így az amcsi filmekből vontam le a regényemhez szükséges tudást: a csókolózásból születik a gyerek. Később megtudtam, hogy nem, és persze egy világ omlott bennem össze, de legalább egyre mélyebb betekintést nyertem a szerelmi kapcsolatok dinamikájába. Pályaválasztáskor pszichológusnak, azon belül is szexuálpszichológusnak készültem. Akkor már nagyon érdekelt a szexuális viselkedés lelki háttere, de nem vettek fel, így ez megmaradt egy érdekes hobbinak... Egyértelmű volt tehát, hogy nem mismásolom el a regényben az összes szereplő szexuális viselkedését, amely csak tovább árnyalja a mindennapokban viselt álarcot. A párkapcsolatokban előforduló erőszak hatalmi harc, leképződik a szexben is, nagyon érdekes téma.
Most térjünk át kicsit a fogadtatásra. Mit gondolsz, ma Magyarországon az olvasóközönség képes befogadni egy ilyen történetet, ami ennyire részletekbe menően és mélyen ábrázolja a már említett problémákat, ráadásul egy nő szemszögéből?
Nagyon különböző reakciókat váltok ki a regénnyel. Egy valóban pszichológus barátnőm mondta nemrég, amikor hüledeztem, amiért minden ember másképp érti a könyvemet, hogy szokjam meg, mert mindenki önmagát fogja belőle kiolvasni. Bizonyos embereknek felszabadító, hogy valaki kimondott kimondhatatlan dolgokat. Idézni ugyan nem fog belőle, mert ezeket az idézeteket még facebookon is "cikis" megosztani. "Még a végén valaki megtudná, hogy bántanak." Ha „hagyja magát” bántani, az nagyon nagy szégyen egy nőnek. Össznépi kussolás van, én így érzem. Az a jó ebben a hosszú történetben, hogy akinek nem szól, az hamar leteszi és el sem jut a regény valódi problémaköréig, amit most én is agyonhallgatok. A lélektani határnak a 150-300 oldalt gondolom, addigra eldől, hogy szerinted "ennyire hülye emberek nincsenek", vagy éppen felszakítom a sebeidet, és az utolsó mondat után leírod nekem, hogy veled hogyan történt.
Mennyire tartasz az értetlen, ellenséges hozzáállástól?
Azt mondanám, hogy Magyarországon nem járunk ott, hogy írók kétkötetes első könyvét megvegyék és végigolvassák olyanok, akiket semennyire nem érdekel a téma, így a 800 oldal nekem kiszűri az ellenségeskedőket. Gondolom én. Egyébként tudom, mire gondolsz... A második kötet témájára. Arra inkább azt szokás mondani, hogy "hú", és utána kínos a csönd. A témával inkább neten, névtelenül szoktak trollkodni. Nem gondolom, hogy az ellenségeskedéssel bármit megoldhatunk, legfeljebb elhallgattatjuk a segítségre szorulókat. Az értetlenséghez kapcsolódóan pedig azt tudom elmondani, hogy sokszor gondolkodtam, mennyire rágjam az olvasók szájába az epizódjaim tanulságát. Volt, aki szerint nagyon szájbarágós, volt, aki kevesellte a magyarázatot. Egyelőre bízom az olvasóim értelmi színvonalában és érzelmi intelligenciájában.
Akkor én valahol a két tábor között helyezkedem el, szerintem épp elég magyarázatot kaptunk. Biztosan kaptál már néhány véleményt a regényedről. Ezekkel kapcsolatban mik az eddigi tapasztalataid?
A legfőbb tapasztalatom az, hogy legközelebb ne írjak 300 oldalnál hosszabb könyvet, mert senki nem ér rá könyvet bújni, 300 oldalt pedig két alkalommal el lehet olvasni. Tehát a legtöbb véleményt az első 300 oldalamról kapom, és azok főként hüledezések és tanácsok, hogyan kellett volna a főszereplőnek csinálnia. Tegnap volt egy aranyos visszajelzés egy ismerőstől. "Nem tudom, képes leszek-e újra folytatni a regényedet. Annyira felidegesítettem magam rajta"- mondta. "Min idegesítetted fel magad?" - kérdeztem. "Hát Lilin!!!" Őket általában bátorítom, hogy már csak pár oldal és új témába kezdünk. Megpihenünk többször, amikor már sok(k). A többiek: voltak férfiak, akik nem értették a problémát, és adtak volna még egy hisztipofont a főszereplőnek; voltak férfiak, akik nagyon örültek, hogy ilyen mélyen beláthattak egy női fejbe; voltak nők, akik lekaparták az arcukat; de volt olyan, aki leírta a fél életét nekem, mint a legjobb barátnőjének, mert "azt hittem, őrült vagyok".
Most térjünk át kicsit a jövőbeli tervekre. Az Éjszakánként furcsa hobbim lett sem rég jelent meg, így gondolom, szeretnél még neki egy kis időt hagyni. Ettől függetlenül egy következő regényen gondolkodtál már?
A két kötetbe jelenleg beleraktam ötévnyi gondolatot és jegyzetet. Belegyömöszöltem az összes témát, ami foglalkoztatott, érdekelt, amiről tudtam mesélni. Aztán 150 oldalt húztam át a nyomda miatt. Ezek apróbb vidám sztorik voltak, pletykák, anekdoták. Őket nagyon sajnálom, egy részük értékes anyag volt, talán majd máshová beépítem őket. Szeretnék még a kis kedvencemmel foglalkozni, de nyitott vagyok az új anyagokra. Kértek már meg azóta, hogy írjam meg az ő sztorijukat is, vagy kaptam jó ötletet egy sráctól egy sötét lebujban... Nem hiszem, hogy ez az egyetlen regény voltam én, de a jó dolgokra várni kell. Hogy őszinte legyek, a nevettetés lenne a fő profilom, a következő regényekben a lírai énem mellett ez kap majd nagyobb hangsúlyt.
Ha jól tudom újságíró is vagy. Melyik áll hozzád közelebb? Az újságírás vagy inkább az irodalom? Melyiket miért szereted igazán?
Az irodalmat olvasni szeretem, az újságot pedig írni. Na jó, értem én a kérdést... Az újságírás főként előre megadott témában történik nálam. Az is jó, mert az ötlettel megy el a legtöbb idő, nem baj, ha mástól jön, én majd kidolgozom. Az irodalom: amikor lelkes vagyok, nagyon részletes és klassz történetek buknak ki a fejemből. Itt már csak az a kérdés, hogy ismétlés nélkül tudom-e majd hozni a színvonalat egy másik alkotásban.
Mindenesetre, ha elkészült, semmiképp se felejts el értesíteni. Köszönöm, hogy "itt voltál" velünk, és sok sikert kívánok! Remélem, hallunk még felőled, minél hamarabb.
A rendeléshez kattintsatok a képekre:
 |
 |
