Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint neve biztosan nem ismeretlen a hazai zenerajongók számára, több ízben is dolgoztak már együtt - főleg a jazz műfaját érintve -, ám a Bin Jip trióját szintén mindketten erősítik, ezzel más stílusban is kipróbálva magukat, jóval kísérletezőbb szellemben. Számomra a Lifelover című duettalbumuk valahol épp a két világ között helyezkedik el. Egyik oldalról közelebb áll a gyökereikhez, mint Bin Jip javarészt elektronikus zenéje, másrészt viszont az egész albumot jellemző gitár-ének "duett" sem feltétlen általános megoldás. De nézzük kicsit mélyebben.
Azt hiszem, a legjobb, ha mindjárt az lemez hangszerelésével kezdem, ami valóban egészen minimál. Gitár, ének, semmi több - na jó, egy pici zongora - ugyanakkor ahogy Gyémánt Bálint rendkívül finom érzékkel nyúlt a hangszeréhez, akár a dallamokról, akár a dalok felépítéséről beszélünk, Harcsa Veronika is egészen színesen használja a hangját, igazi hangszer válik belőle. Persze, ezt már mondhatni, megszokhattuk tőle. Emellett ugyanakkor mégis kimondottan üdítő, hogy egy-egy nagyszerű és hangulatos dalt ilyen puritán, viszont nagy tehetséget igénylő formában tálalnak.
Persze ez így még meglehetősen zavaros, amíg az ember meg nem hallgatja a dalokat. A lemez legfőbb erősségeként ugyanis nem a meghökkentő eredetiséget, innovatív szellemiséget nevezhetnénk meg, hanem az iszonyú jó nótákat. Véighallgatva őket egyértelmű volt számomra, hogy a két előadó egymás képességeivel, ízlésével pontosan tiszában van, tökéletesen tudják, mikor kinek érdemes a háttérbe húzódni kicsit, hogyan tudják az ötleteiket, a dallamvezetést, a harmóniákat maximálisan kiszolgálni azzal, hogy egy-egy ponton többet adnak magukból vagy épp kicsit elvesznek.
Hangulatában egyébként igen változatos a lemez. A vidámabb, játékosabb hangvételű szerzeményektől, a borongós, folytogató témákon keresztül a levegősebb, melankolikus dalokig szinte minden megtalálható rajta, s még azt sem mondanám, hogy ezeket kifejezetten csokorba szedve tálalják. Hiszen a korong a Lifelover című üde, tempósabb nótával indul, majd rögtön utána a Moss and Lichen imádnivaló, komótos melankóliája következik. A sorban harmadik Stop Haunting pedid például azért érdekes, mert bár a nyitóakkordok számomra kifejezetten vészjósló hangulatot árasztanak, aztán mégis kissé más irányba építkezik a dal. Talán ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, amikor az ember egy csalódás, tragédia után épp kilépni készül a depresszív állapotból, s bár néha teljesen elragadja az öröm, a boldogság, utána mégis a kétségbeesés, a szorongás percei következnek, ez az őrjítően váltakozó állapot csendesedik le aztán szépen, s tér vissza végül minden a rendes kerékvágásba. Azt hiszem, a Stop Haunting tehát pontosan ilyen, de valahogy mégis egyben van.
Összességében az egész albummal kapcsolatban ez a benyomásom. Bár a dalok hangulata tényleg ingadozó - mégha kicsit többségben is vannak a líraibb szerzemények, mint az egyértelműen vidámak -, egyfajta sajátos atmoszféra lengi körbe a Lifelover-t, ami elbűvölő, magával ragadó elegye Gyémánt Bálint fantasztikus játékának, Harcsa Veronika csodálatos, valósággal transzba ejtő hangjának, s persze kettejük ámulatba ejtő dallamvilágának. A Drive Into the Sun például egészen elképesztő, hihetetlen, már-már megmagyarázhatatlan harmónia árad annak a dalnak minden egyes rezdüléséből. De felesleges lenne egy, két vagy akár több szerzeményt kiemelni az albumról, mert gyakorlatilag mindegyikben találhatunk valamit, amiben képesek vagyunk akár egy-egy pillanat erejéig, akár órákig gyönyörködni.
S bár tudom, hogy voltaképpen mindketten nagyon elfoglaltak, és azt is, hogy ez az egészen bámulatos összhang a Bin Jip zenéjében, koncertjein is tetten érhető, mégis foggal körömmel ragaszkodnék a folytatáshoz. Ha egy év múlva, egy év múlva, ha egy évtizedet kell várnunk - bár ne kelljen -, hát akkor, de legyen!
