Az első élmény a Nők volt, amit hamarosan A kezdő követett. S mivel ez a két regény máris elég volt ahhoz, hogy érdeklődő, lelkes Bukowski rajongót faragjon belőlem, alig vártam, hogy beleássam magam a Postába, így folytatva tovább az utazást Henry Chinaski lelkének és elméjének legmélyebb zugaiba. Számomra emellett azért is ígérkezett kimondottan érdekesnek a történet, mert jól tudtam, hogy ez volt az első, amit az író papírra vetett, így rettentő kíváncsi voltam, hogy a már megismert nyers, egyszerű, ám összetéveszthetetlen stílusból, a fanyar, zsigeri humorból vajon mennyit találok majd ebben a műben.

 

A Posta a főhős, Henry Chinaski - s persze Bukowski - azon éveit mutatja be, amelyeket az Egyesült Államok Postahivatalánál töltött el, rövidsége ellenére tehát jókora időszakot ölel fel, s közben betekintést nyerhetünk két igen fontos kapcsolatába is, megismerve első feleségét (Joyce karakterét mintázta róla) és élete nagy szerelmét is, aki Betty-ként tűnik fel. De mitől is olyan érdekes ez a regény? Egyáltalán miért szeretem Bukowski írásait annyira?

 

Nos, azt hiszem azért (is), mert amennyire sok gondolat cikázik a fejemben, mikor valamelyik regényét a kezembe veszem, amennyire szeretek beszélgetni róla, annyira nehéz leírnom, végleges formába öntenem ezeket az intenzív élményekből táplálkozó foszlányokat. Számomra Bukowski regényei attól lesznek igazán érdekesek, hogy itt ez a sokszor antihősként definiált főszereplő, az alteregó, Henry Chinaski. Igazából bármelyiket veszem is alapul (persze azok közül, amelyeket olvastam), mindegyikre azt mondanám, hogy nem maga a történet az, ami igazán kivételessé teszi őket. Talán nincs is klasszikus értelemben vett történet. Persze mindig van valamiféle szervező elem, ami összefogja az olvasottakat. A Nőkben... Le sem kell írnom, annyira egyértelmű. A kezdő esetében, a fiatalkor, a család, hogyan nőtt fel, miként nevelték, míg a Postában tehát az ott eltöltött évek, az időközben és a munkában megismert emberek, s persze a fontosabb kapcsolatok. Ugyanakkor amitől igazán izgalmassá válnak, hogy tulajdonképpen minden egyes elolvasott szóval, megfogalmazott gondolatával egyre intimebb kapcsolatba kerülünk Chinaskival, s rajta keresztül persze Bukowskival is.

 

A Posta tehát ilyen szempontból szintén nem kivétel, ám egy másik oldalról mégis tartogatott számomra újszerű vonásokat. A legmeghatározóbb benyomásom talán az volt a regénnyel kapcsolatban, hogy mintha szemernyit többet kapnánk az író szatirikus humorából, ettől ha picivel is, de könnyedebbnek tűnik a mű. Igazság szerint még most sem tudom eldönteni, hogy valóban viccesebb a Posta, esetleg én magam olvastam már sokkal gördülékenyebben a regényt, természetesebbé, megszokottabbá vált a stílusa, ami az egyszerűsége ellenére elsőre kicsit idegen volt, s ezért tűnik fel sokkal inkább a pikáns fűszerként ható humor... Nem tudom. Másrészt, bár ez a gondolat már korábban megfogant bennem, mostanra vált számomra cáfolhatatlanná, hogy bármiféle, ellenkező állítása ellenére mennyire szerette az embereket... Egészen pontosan azokat, akiket ilyen-olyan okból, de közel engedett magához. Velük valóban törődött, hiába a sokszor faragatlan, esetleg szexistának tűnő megjegyzések, ez valóban csak a felszín.

 

Azt is iszonyú érdekes megfigyelni, hogy igazából az emberek alapvetően kedvelték. Noha ő maga elmondása szerint viszolygott ettől a figyelemtől, a modora sem volt éppen tenyérbemászó, mézes-mázos, valamiért mégis meg tudta találni a közös hangot velük, különösképp az egyszerű emberekkel. Dühítette a butaság, ugyanakkor a túlzott finomkodás, a beképzeltség, a szolgalelkűség (de sorolhatnám még sokáig) még inkább, s egyfajta különös vonzódást is megfigyelhetünk az elesettekhez, a lecsúszott alakokhoz. Mondhatnám azt is, hogy a rokonlelkekhez. A regény végére pedig az is egyértelművé, megcáfolhatatlanná válik, milyen hatalmas empátia lakozott benne. Elég csak arra a néhány bekezdésre gondolni, ahol rettentő érzékletesen írja le, mit is művelt egy-két évzizednyi munka a postánál a legtöbb emberrel.

 

Kissé unalmasabb, viszont mégis megmosolyogtató része a regénynek az a fejezet, amelyben a hivatal leveleit közölte. Az események tükrében azt hiszem, máris tudom, mi volt vele a szándéka. Amennyire ironikus, nevetséges volt az olvasás elején, annyira fárasztó, nyomasztó élmény lett a végére a lelketlen, száraz, önmagát ismétlő szöveg. Úgy gondolom, épp ilyen élmény lehetett ott dolgozni. Ilyen szempontból viszont ez a rövidke kis része a könyvnek zseniális.

 

A Posta tehát egy újabb zsigeri, humoros, remek Bukowski regény, amit mindenképp megéri elolvasni, s nem csak azért, hogy lássuk, honnan indult a mester, ha már ez volt az első. Nem, nem, ez csak a díszítés, ez csak egy aprócska csipet fűszer.