A feldolgozások talaja mindig ingoványos bármely előadó számára, aki rá merészel lépni, a vélemények rendszerint rettenetesen szélsőségesek, s persze az is sokat nyom a latba egy-egy ilyesféle újraértelmezés megítélése során, hogy az a bizonyos valaki, aki szentnek és sérthetetlennek titulált kedvenc dalunkhoz hozzá mert "érni", mit tett már le az asztalra korábban. A Stereohpnics nevű walesi banda azt hiszem, kiállja a próbát, 1992-es megalakulásuk óta ugyanis jó néhány, szám szerint 8 stúdióalbumot adtak már ki, a legutóbbit 2013-ban Graffiti on the Train címmel.

A blog indulása óta elég sok témát érintettünk, az általánosabbak mellett (mint zene, film, sorozat) esett már szó könyvekről, színházas élményeimről is. Viszont soha nem írtam még filmzenéről, pedig ez is egészen érdekes tárgya lehet bármiféle boncolgatásnak, hiszen annyi féle létezik. Gondoljunk csak bele, az aláfestő, hangulatteremtő, szinte már zajoktól kezdve, a néhány hangból álló, vissza-visszatérő motívumokon keresztül eljuthatunk az olyan darabokig, amelyek már gyakorlatilag egy komolyzenei műnek felelnek meg, s ekkor még a könnyűzenei műfajokról nem is beszéltünk.