A Nirvana néhai frontembere, Kurt Cobain életéről, s főként haláláról annyiszor esett szó az elmúlt 21 évben, hogy kicsit nehéz már elhinni, lehet még róla bármi újat mondani. Írtak róla könyvet, forgattak dokumentumfilmet, megjelent megannyi újságcikk, időnként újra-újra köztudatba hozva a témát, s ahogy az lenni szokott a legendás alakok esetében, bizony összeesküvés-elmélet is szövődött a "27 évesek klubjához" sajnálatos módon csatlakozott zenész - hivatalos álláspont szerint - öngyilkossága köré. Jó ideig én is elhittem talán, hogy lehet valami alapja ezeknek a teóriáknak. Volt, hogy vívódtam, hol az egyik, hol a másik oldal mellett foglaltam egyértelműen állást, a legfontosabb mégis az, hogy bármit is olvastam, bármit is láttam, mindig maradt bennem egyfajta hiányérzet. A remény első sugarai akkor csillantak fel, amikor megtudtam, a Kurt Cobain: Montage of Heck lesz bizony az első olyan film, amelyre bizony a család is - s a legfontosabb valószínűleg Courtney Love - az áldását adta. Innentől már kínszenvedés volt szinte minden perc, amit a várakozással kellett eltöltenem, pláne az elképesztően jól sikerült előzetesek, aprócska ízelítők után.

 

De miért is volt olyan fontos a család támogatása? Elsősorban talán azért, mert anélkül olyan "torzszülöttek" jönnek a világra, mint Nick Broomfield 1998-as alkotása, a Kurt és Courtney - A helyi Nirvana. Broomfield feltett szándéka volt bebizonyítani, hogy Cobain nem önkezével vetett véget az életének, s ha a valódi gyilkos kilétére szeretnénk fényt deríteni, sokkolóan közel, a hitvesi ágyban találnánk rá. A rendező igyekezett megszólaltatni mindenkit, aki támogatta ezt az elképzelést, ám néhány hátborzongató jelenetsoron kívül mégis furcsa összhatást keltett a kész produkció. Ez éppenséggel azzal függhet össze, hogy Cobain egyik szerzeménye sem csendülhetett fel aláfestésként, fotókat, felvételeket is csak elvétve láthatunk benne, hiszen a komplett életmű szerzői tulajdonjoga, s minden, ami valamiféle értéket képviselt, Courtney tulajdonában volt. Ezzel szemben a Montage of Heck-ben a banda leghíresebb koncertjeiről készült archív anyagokat (Live at Reading - 1992 vagy épp az MTV Unplugged, amit 1993-ban forgattak) láthatunk, valamint megannyi Nirvana dalt akár eredeti változatban, akár érdekes átdolgozásban aláfestésként, a fotókról és interjúrészletekről nem is beszélve. Itt meg is kell emlékeznem az All Apologies-ről, ami már-mér hihetetlenül hangulatosan, gyönyörűen szólal meg ha jól sejtem, xilofonon. Ám akad még valami, ami ettől sokkal-sokkal érdekesebb.

 

A rendező, Brett Morgen hozzáférést kapott a Cobain-hagyaték egy olyan részéhez, amit eddig csak nagyon kevés ember láthatott, tapinthatott. Beleáshatta magát Kurt jegyzeteibe, átnyálazhatta rajzait, meghallgathatott megannyi felvételt, amelyeket otthon, egyedül készített, még a legintimebb családi videók sem maradtak rejtve előtte. Ezeket ráadásul mind fel is használhatta filmjéhez, melynek egyik producere épp Cobain lánya, Frances Bean Cobain volt. Elképesztően gazdag, s emellett felbecsülhetetlen értéknek, kuriózumnak számító gyűjteményre tehette rá a kezét, ám ezzel egyetemben a megugrandó léc is egyre magasabbra került.

 

 

Azt kell mondjam azonban, Morgen és az HBO vette az akadályt, a Montage of Heck ugyanis valami elképesztő lett, minden apró részletében és egészében is. Kezdjük az interjúkkal. Miközben gyerekkorától kezdve követhetjük nyomon Cobain életét, róla beszél az édesanyja és édesapja, (Wendy és Don), de zenésztársa és közeli barátja Krist Novoselic is szóhoz jutott. Maga Courtney Love is kamera elé állt ami igazán nagy dolog. Aztán a felhasznált felvételek... Az ember szava elakad, amikor azt látja, hallja, hogy a két éves Kurt Cobain fújja el a születésnapi tortáján a gyertyát vagy épp bemutatkozik. A feleségével készített házi videók is elképesztően hatásosak, pláne, amikor már az aprócska Frances is köztük van, irtózatosan intim, emberközeli hangulatot teremtenek. S bár a film előtti legnagyobb parám az animációkkal kapcsolatosan volt, most meg kell dorgálnom az akkori önmagamat, eszméletlenül ütősre sikerültek, a végeredmény pazar. Akár a tinédzser Cobaint jelenítik meg, akár egyes jegyzeteit, rajzait keltik életre, a végeredmény egyszerre hátborzongató és zseniális.

 

 

Szintén hasonló élmény azokat a felvételeket, vázlatos demókat hallgatni, amelyeket otthon készített, s egy kiadatlan dal csendül fel, vagy éppen a The Beatles And I Love Her című dalát játssza, a hideg ráz még most is tőle. Persze ezt a poént már lelőtték a bemutató előtt, de egye fene, így is jó volt látni, hallani a filmben, mint egy régi kedves ismerősnek, úgy örültem neki. S ez az elégedettség, boldogság egyébként a film legelső pillanatától az utolsó snittig tartott. Persze vegyült közé nem kevés szomorúság is, hiszen mégis egy hiperérzékeny ember hihetetlenül részletes, intim portréja tárul elénk, s minden szenvedése, vívódása, ugyanakkor persze öröme is mélyen átélhetővé válik.

 

S magába a filmbe gyakorlatilag nem is tudok belekötni, még Morgen érveit is tökéletesen megértettem, mikor arról kérdezték, miért nyilatkozik a filmben Novoselic, és miért nem Dave Grohl. Nagyon tetszett összességében az interjúk aránya, remek húzás, hogy nem vitték ezeket túlzásba, ahogy azt a koncepciót is megsüvegelendőnek tartom, amiért a filmet nem a halála napjára, körülményeire, közeli előzményeire hegyezték ki, sokkal inkább arra, hogy megismerhessük Cobaint, amennyire csak a dalai, jegyzetei, rajzai s egyáltalán egész hagyatéka alapján lehet. Persze elkezdhetnénk filozofálni arról, mennyire jó ötlet egy ember intim szféráját - még ha halott is - ennyire semmibe venni, ám az előzményeket, a halálát követő 21 év eseményeit számba véve azt gondolom, ez a határ az ő esetében már réges-rég nem létezik. Ezzel együtt pedig igenis hiánypótló mű a Montage of Heck, amit nem csak Nirvana rajongóknak ajánlanék.