A blog indulása óta elég sok témát érintettünk, az általánosabbak mellett (mint zene, film, sorozat) esett már szó könyvekről, színházas élményeimről is. Viszont soha nem írtam még filmzenéről, pedig ez is egészen érdekes tárgya lehet bármiféle boncolgatásnak, hiszen annyi féle létezik. Gondoljunk csak bele, az aláfestő, hangulatteremtő, szinte már zajoktól kezdve, a néhány hangból álló, vissza-visszatérő motívumokon keresztül eljuthatunk az olyan darabokig, amelyek már gyakorlatilag egy komolyzenei műnek felelnek meg, s ekkor még a könnyűzenei műfajokról nem is beszéltünk. Azok között is akadnak gyöngyszemek, s ha még mindig nem elég, előfordul, hogy egyszerűen csak válogatás album készül egy mozihoz, mert a rendező, a producer, a stúdió, akárki úgy gondolta, "ez a dal igazán passzolna a filmemhez". Szóval lehetne elemezni a filmzene tárgykörét napestig, sorra venni a fajtáit, csoportosítani, osztályozni, ám a cikk témája nem ennyire általános, egy konkrét anyagról van szó.
Ahogy fiatalkorom óta szívemnek igen kedves Cameron Crowe Majdnem híres című filmje, a zenéjével sincs ez másként. A történet középpontjában egy fiktív zenekar, a Stillwater áll (noha valóban létezett egy ilyen nevű banda, ám a filmbeli csapat csak a nevében azonos), akik a 70-es évek rock őrületének kellős közepén szeretnének kitörni a középszerűség és mérsékelt siker sodrából. A moziban hallható dalok mellett viszont, mint a Tiny Dancer számomra sokkal érdekesebbek voltak azok, amelyeket maga a banda adott elő egy-egy koncertjelenet során. Például a Fever Dog, ami az ő saját rockhimnuszuk volt, vagy épp a Love Thing.
Nos, ezeket a szerzeményeket olyan zenészek írták és adták elő, mint Nancy Wilson, Peter Frampton vagy épp Mike McCready, aki a szólókat játszotta valamennyi nótában, míg az énekes posztot a számomra kevésbé ismert Marti Frederiksen töltötte be. Így állt hát össze a Stillwater a valóságban, s legjobb tudásom szerint 6 dalt rögzítettek.
Ezek pedig egytől egyik remekül sikerültek. Egyrészt, aki látta a filmet, az pontosan tudja, mennyire jól illeszkedik az egész sztori atmoszférájához, dramaturgiájához ez a néhány dal, amelyeket tehát főként a koncertjelenetek során hallhatunk természetesen ennek megfelelő keveréssel. A kor szellemét, a rockzenének azt a korszakát a legtöbb dal teljesen hitelesen adja vissza, akár a felépítésüket, a riffeket, énekszólamot, akár a nóták hangzását, megszólalását nézem. Talán egy lóg ki a sorból, az Hour of Need, amely dallamvezetésében kicsit modernebbnek hat. Persze ebben az esetben már egy kissé líraibb hangvételű darabról van szó, ám a korszak nagy balladáival összehasonlítva mégis másabb, újszerűbb az érzés. Ettől még egy iszonyú jó számról beszélünk, Mike McCready két szólója pedig azt hiszem, csodaszámba megy, valahol azonban mégis picit kilóg a sorból.
A dalok megszólalásával kapcsolatban is meg kell említenem, bár tetten érhető, hogy mind a vokál, mind a gitár vagy épp dobhangzások terén törekedtek arra, hogy a végső hangkép lehetőleg autentikus legyen, azért hallható a lemezen, jóval modernebb körülmények között, fejlettebb eszközökkel rögzítették a dalokat. Talán ahhoz tudnám hasonlítani a végeredményt, mint a manapság olyan népszerű, újrakevert, "remastered" felvételek. Az én kedvemet persze ilyen apróságok nem veszik el ettől az albumtól, mert kifejezetten megszerettem gyakorlatilag az összes nótát, amit hallhatunk rajta, ám azt gondolom, mindenképp meg kell említenem, ezt az apróságot, senkit ne érjen meglepetés.
A nagy kedvencek a Stillwater örök slágere, a Fever Dog mellett persze számomra a Love Thing, a You Had To Be There, ami egy lendületesebb, húzósabb rocknóta, vagy a már szintén említett Hour of Need. Végezetül pedig talán azt tanácsolnám, hogy bár nem rossz dalok ezek, sőt, azért igazán mégis akkor tudjuk őket megkedvelni, ha előtte a Majdnem hírest is végigizgultuk már, akkor aztán tényleg bele lehet zúgni a Stillwater-be, legalább egy rövid időre.
