Szóval Tom Hardy. Tom Hardy, Tom Hardy és végül... Azt hiszem, Tom Hardy. Ilyen hatással volt rám ez a film, pedig gyakorlatilag a létezéséről sem régóta tudok. Egyszerűen csak elkapott az érzés, meg kellene nézni egy jó kis Tom Hardy filmet, na de melyiket? Most ne egy hatalmas, de legalábbis szépen kidolgozott marketing stratégiával megtámogatott hollywoodi produkció legyen, ami mögé egy megastúdió is beáll, ne. Ezúttal inkább valami független, valami kicsi, valami brit esetleg. Így jött velem szembe Hardy IMDb adatlapján a Locke. Nem csengett ismerősen a cím, így azon nyomban lecsaptam rá, s amikor elolvastam a szinopszist, már tudtam is, hogy "ő" lesz a nyerő.

A Nirvana néhai frontembere, Kurt Cobain életéről, s főként haláláról annyiszor esett szó az elmúlt 21 évben, hogy kicsit nehéz már elhinni, lehet még róla bármi újat mondani. Írtak róla könyvet, forgattak dokumentumfilmet, megjelent megannyi újságcikk, időnként újra-újra köztudatba hozva a témát, s ahogy az lenni szokott a legendás alakok esetében, bizony összeesküvés-elmélet is szövődött a "27 évesek klubjához" sajnálatos módon csatlakozott zenész - hivatalos álláspont szerint - öngyilkossága köré.

Az első élmény a Nők volt, amit hamarosan A kezdő követett. S mivel ez a két regény máris elég volt ahhoz, hogy érdeklődő, lelkes Bukowski rajongót faragjon belőlem, alig vártam, hogy beleássam magam a Postába, így folytatva tovább az utazást Henry Chinaski lelkének és elméjének legmélyebb zugaiba. Számomra emellett azért is ígérkezett kimondottan érdekesnek a történet, mert jól tudtam, hogy ez volt az első, amit az író papírra vetett, így rettentő kíváncsi voltam, hogy a már megismert nyers, egyszerű, ám összetéveszthetetlen stílusból, a fanyar, zsigeri humorból vajon mennyit találok majd ebben a műben.

Eljött ez a nap is, régóta vártam már rá, s bár nem épp akkor, amikor terveztem, mégis megnéztem végre a Marvel legújabb képregényfilmjét, a Bosszúállók: Ultron korát. Ha visszatekintünk, és vetünk egy gyors pillantást arra az univerzumra, amit a stúdió 2008-óta tudatosan építget, igen magasan volt az a bizonyos léc.

Azzal, hogy az Éjjeli féreg végre bekerült a lejátszómba, újabb tétellel lett rövidebb a bakancslistám (noha ez a kifejezés talán Jack Nicholson és Morgan Freeman közös filmje óta épült csak be igazán a köztudatba), ráadásul egy olyan alkotásról van szó, amit egyébként rettenetesen vártam, s nagy reményeket fűztem hozzá.