Az első élmény a Nők volt, amit hamarosan A kezdő követett. S mivel ez a két regény máris elég volt ahhoz, hogy érdeklődő, lelkes Bukowski rajongót faragjon belőlem, alig vártam, hogy beleássam magam a Postába, így folytatva tovább az utazást Henry Chinaski lelkének és elméjének legmélyebb zugaiba. Számomra emellett azért is ígérkezett kimondottan érdekesnek a történet, mert jól tudtam, hogy ez volt az első, amit az író papírra vetett, így rettentő kíváncsi voltam, hogy a már megismert nyers, egyszerű, ám összetéveszthetetlen stílusból, a fanyar, zsigeri humorból vajon mennyit találok majd ebben a műben.

A kezdő a második Bukowski könyvem volt, a Nők jelentette számomra a tűzkeresztséget, s a nem kispályás alkoholista, író-költő stílusa olyan mély benyomást tett rám, hogy a Posta és a Tótumfaktum is igen előkelő helyet foglalnak el a várólistámon. Trágár, egyszerű stílusa, a sajátos leírásai, a rá jellemző keserű de irtózatosan hatásos humor teljesen magával ragadott, s a könyvet letéve csak egy valami jutott eszembe: még. Persze nem is olyan rég a Nőket olvasva is megfogalmazódott már bennem ez a gondolat, mégis A kezdő húzott be végérvényesen ebbe az egyébként rettenetesen komor és kicsit sem marasztaló világba, talán épp az aktualitása miatt, de ne szaladjunk ennyire előre.