Képzeld el, hogy egész álló nap komor, szürke idő van. Lóg az eső lába, fúj a szél, kimozdulni sincs igazán kedved, s ha aznap épp nem dolgozol, nem is kell feltétlen megtenned. Csak ülsz a lakásban, próbálod elütni valamivel az időt, ami esetleg hasznos is, pihenhetnél, mert sürgős dolgod valahogy pont nem akad, ám egyszerűen semmihez nincs kedved. A házban ide-oda sétálgatva, egy két apró teendődet intézve (a mosott ruha nem teregeti ki magát, ahogy a maszatos tányérok sem kerülnek tisztán az edényszárítóba némi "beavatkozás" nélkül) azon morfondírozol, délután 3-kor mégis hogy a fenébe lehet iylen sötét, majd este végül is rászánod magad, hogy mivel már úgyis mindegy, megnézel egy filmet. Nos, én épp ilyen hangulatban ültem le A hasonmás elé.

Vasárnap délután úgy határoztam, hogy lazítós kedvemben lévén egy ehhez passzoló filmet fogok megnézni. A tavalyi év vígjátékterméséből választottam egyet, a Förtelmes főnökök 2 került végül is a lejátszóba. Ismerős szereplőgárda, ismerős poénok, de vajon tartogat valami újdonságot?

 

A férjem védelmében (The Good Wife) kivételesen egy olyan sorozat, amelyet nem egyszerűen újonc korában nem kezdtem el nézni, valahogyan a bakancslistámra sem vettem fel. A fene tudja miért, egyszerűen nem voltam rá kíváncsi, ráadásul épp elég elfoglaltságom is volt. No meg a magyar cím sem feltétlen csigázta fel az érdeklődésem. Igazából viszont felesleges is tovább magyarázkodnom, elég volt ugyanis néhány nagy kedvencnek kifutnia, majd ugyanekkor egyetlen pozitív kritikába ütközni, hogy mégis adjak neki egy esélyt. Istenem, milyen jól is tettem. A férjem védelmében nem egészen két évad alatt rajongót csinált belőlem.

 

Nem is oly' rég írtam az Éjszakánként furcsa hobbim lett első kötetéről, s a történet annyira magával ragadott, hogy a folytatást is hamar a kezeim közé kellett kaparintanom (ezért nem mellékesem örök hálám Lilinek). Így hát éppen csak pár nap telt el "tétlenül", s már folytathattam is a sztorit, ami arra a bizonyos néhány napra annyira meghatározta az életem.

Néhány nappal ezelőtt egy véletlennek köszönhetően eszembe jutott, hogy bár régen hallottam már az Agent Carterről, mégsem néztem meg azóta egyetlen részt sem, minden kíváncsiságom ellenére. A pilotot végigülve viszont annyira elkapott a 40-es évek hangulata, ami egyébként is igen közel áll hozzám, hogy azonnal az Amerik Kapitány: Az első bosszúálló idéződött fel bennem, ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a sorozat lényegében a sztori folytatása a cselekmény egy másik szálán elindulva.