Az utóbbi időben annyi mindennel foglalkoztam, hogy a filmrajongó énemet teljesen elhanagoltam, mire ő hangosan panaszkodni kezdett, s mivel magam is igazat adtam neki, úgy gondoltam, ideje lenne már befogni a száját. Erre pedig mi sem lehet alkalmasabb, mint egy igazi, kis költségvetésű, ötletes, finom drámával operáló független film. Így esett a választásom az Átmeneti állomásra, Destin Daniel Cretton filmjére.

 

A történet egy átmeneti otthonban játszódik, ahol hosszabb-rövidebb időre, legrosszabb esetben nagykorúvá válásukig tartózkodnak a fiatalok, a korosztály igen vegyes, a gondjukat viselő csapat pedig szintén fiatalokból, huszonévesekből áll. Ebbe a társaságba csöppen Nate (Rami Malek) aki a tanulásban egy év szünetet tartva szociális munkát akar végezni, ám az expozíció ellenére mégsem lesz belőle főszereplő. Sokkal inkább Grace (Brie Larson) és Mason (John Gallagher Jr.), akik a magánéletben egy párt alkotnak, s igyekeznek munkájuk mellett a saját terveiket is megvalósítani, családot alapítani. Az otthonba pedig új lakó is érkezik a tinédzser lány, Jayden (Kaitlyn Dever) személyében, s a kezdeti nehézségek ellenére különösen szoros viszony alakul közte és Grace között.

 

© 2013 - Cinedigm

 

Azt hiszem, ebben a filmben minden megvan, amiért a független filmeket imádni szoktam és lehet. Megvan a maga sajátos atmoszférája néhány szimpatikus karakterrel, hogy már az elején kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően rántson be a világába. Majd innentől kezdve szépen, óvatosan, lassan adagolja a drámát, az egyes szereplők háttértörténetét finoman, lépésről lépésre bontogatva. S gyakorlatilag a végére sem tudunk meg mindenkiről mindent, mégis pont annyira képbe kerülünk, hogy megértsük. Megértsük azt, miért dönt úgy Grace a klinikán, ahogy. Miért alakul ki az erős kapocs közte és Jayden között. Miért reagál olyan hevesen, mikor az otthon vezetője olyan döntést hoz, ami szerinte erősen megkérdőjelezhető? Miért folyamodik aztán annyira drasztikus módszerekhez?

 

© 2013 - Cinedigm

 

S bár Grace karaktere teljesedik ki a leginkább a film során, Mason-t is szépen adagolja a film. A családi vacsoránál, mikor köszöntőt mondd a szüleinek, egy nagyon szépen felépített, pici csavarral találkozhatunk, amire talán számíthat az ember, ugyanakkor tökéletesen passzol a róla kialakított képbe, s szintén kicsit érthetőbbé teszi az ő hozzáállását, a vidámságát, a ragaszkodását. Jayden személyes tragédiája szintén azért lesz olyan erőteljes, mert gyakorlatilag csak a film második felében, a tanmesével (majd meglátjátok) teljesedik ki igazán, s szerencsére egyáltalán nincs túldramatizálva, nincs rengeteg sírás, az ilyenkor megszokott és általában a kellő hatást elérő, de mégis sokszor inkább nevetségessé váló giccsbe, közhelyparádéba fulladó jelentsor, sem rengeteg visszaemlékezés vagy bármi hasonló. Minden olyan egyszerű és csupasz, mégis minden a helyén van.

 

Szóval az Átmeneti állomás története igazából nem kivételes, különleges problémákkal küzdő emberek személyes tragédiáit dolgozza fel, mondhatni - sajnos - meglehetősen általános, szokványos terheket cipelnek mindannyian, különösen persze Jayden és Grace. Mégis olyan sajátos ízzel, olyan egyedi hangulatban dolgozza fel ezeket, amiért egész egyszerűen nem lehet, csak szeretni.