A blog indulása óta elég sok témát érintettünk, az általánosabbak mellett (mint zene, film, sorozat) esett már szó könyvekről, színházas élményeimről is. Viszont soha nem írtam még filmzenéről, pedig ez is egészen érdekes tárgya lehet bármiféle boncolgatásnak, hiszen annyi féle létezik. Gondoljunk csak bele, az aláfestő, hangulatteremtő, szinte már zajoktól kezdve, a néhány hangból álló, vissza-visszatérő motívumokon keresztül eljuthatunk az olyan darabokig, amelyek már gyakorlatilag egy komolyzenei műnek felelnek meg, s ekkor még a könnyűzenei műfajokról nem is beszéltünk.

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint neve biztosan nem ismeretlen a hazai zenerajongók számára, több ízben is dolgoztak már együtt - főleg a jazz műfaját érintve -, ám a Bin Jip trióját szintén mindketten erősítik, ezzel más stílusban is kipróbálva magukat, jóval kísérletezőbb szellemben.

Annak ellenére, hogy bár csaknem negyed évszázada, 1990. augusztus 27-én tragikus körülmények között elhunyt, a texas blues fanatikusai, a stílusra fogékony zenerajongók és a gitárguruk emlékezetében még mindig élénken él Stevie Ray Vaughan, a néhai virtuóz neve, aki mai napig megannyi előadót inspirál dalaival, előadásmódjával, egyedi játékával és utánozhatatlan hangzásával.

Mielőtt a billentyűzet elé ültem, sokat gondolkodtam rajta, hogy az említett két albumot egy cikkben, esetleg külön-külön tárgyaljam ki, mutassam be nektek. Az Alice In Chains gitárosa, és immár fő dalszerzője, Jerry Cantrell szóló lemezeiről lesz ugyanis szó, melyek 1998-ban illetve 2002-ben jelentek meg Boggy Depot és Degradation Trip címmel.

Az ígéreteknek megfelelően februárban megjelent a brit trió, a The Subways új albuma, amely szintén a The Subways címet viseli. A banda legutóbb 2011-ben jelentkezett új anyaggal, a Money and Celebrity-vel, így igazán időszerűvé is vált már, hogy villantsanak valamit. Az összkép azonban számomra kissé felemásra sikeredett, bár őszintén szólva nem tudom nem szeretni őket.