Mielőtt a billentyűzet elé ültem, sokat gondolkodtam rajta, hogy az említett két albumot egy cikkben, esetleg külön-külön tárgyaljam ki, mutassam be nektek. Az Alice In Chains gitárosa, és immár fő dalszerzője, Jerry Cantrell szóló lemezeiről lesz ugyanis szó, melyek 1998-ban illetve 2002-ben jelentek meg Boggy Depot és Degradation Trip címmel. Végül is úgy határoztam - amint látjátok is -, hogy mégis egy kalap alá veszem őket, mivel nem kevés idő telt már el a megjelenésük óta, s a közeljövőben nem is számíthatunk hasonlóra.Jerry ugyanis egy nyilatkozatában utalt rá, hogy bár érdekes tapasztalat volt a két (tulajdonképpen három, hiszen a Degradation Trip duplalemezes változatban is napvilágot látott) anyag elkészítése, legközelebb csak akkor vágná hasonló fába a fejszéjét, ha ezúttal már minden hangszeres sávot maga játszana fel. Mivel tudomásom szerint azóta sem vett dobleckéket, így ez a projekt még várat magára, ráadásul mostanság az Alice In Chains is épp elég elfoglaltságot jelent számára.

 

Bár a zenekar egykori feloszlása a frontember, Layne Staley 2002-es halálával vágott egybe, 1996-tól kezdve hat, csaknem teljesen inaktív évet tudhattak maguk mögött. Az MTV Unplugged felvétele után ugyanis csak elvétve adtak hírt magukról, új lemez vagy EP nem jelent meg (nem számítva persze a különféle "best of" kiadványokat), mindössze egy-egy új nótát vettek fel (például a Get Born Again), utolsó koncertjüket pedig 1996. július 3-án adták. Látható tehát, hogy bár a banda hivatalosan létezett, Cantrellnek bőven maradt ideje, hogy saját elképzeléseit a zenekar berkein kívül valósíthassa meg.

 

Most, hogy a kötelező áttekintésen túljutottunk, térjünk is rá a tárgyra. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, amikor egy zenekar tagjaként ismertté lett zenész arra adja a fejét, hogy szóló albummal rukkoljon elő, az kissé mégis kétélű kard, de legalábbis rengeteg buktatót rejt magában. Merre induljon, mit csináljon, hogy a lehető legkevesebb támadási felületet hagyja akár a kritikusoknak, akár a rajongóknak. Jó választás talán nincs is, hiszen ha a zenekar hangzásához túlzottan közelálló lemezt készít, azonnal feleslegesnek bélyegezhetik, mondván ezt megcsinálhatta volna XY tagjaként, talán úgy még jobban is szólt volna. Ha nagyon letér a kitaposott ösvényről, azzal ismét csak jó alaposan megoszthatja a közönséget. Ennek ellenére én általában lelkesen és nyitottan viszonyulok a hasonló kezdeményezésekhez, hiszen ha olyan emberről van szó, akinek a mukásságát behatóan ismerem s akár még kitüntetett helye is van az életemben, mindig rettentő kíváncsi vagyok, hogyan bontakozik ki a személyisége akkor, ha nincs zenekar, ha nincsenek különböző elképzelések és kompromisszumok, csak az van, amit ő elképzel, és úgy, ahogy. Nem mondom, hogy ez feltétlen a jobbik út, érdekesnek azonban mindenképp érdekes.

 

Ha kicsit utánanézünk a dolgoknak, láthatjuk, hogy a megjelenést követően elég vegyes fogadtatásban részesült az album. Talán ez betudható annak is, hogy a hangzása nem lett igazán egységes. A dalok hangulata, stílusa hullámzó, a keményebbre hangszerelt, torzított gitárra építő nóták ugyanúgy megtalálhatók közöttük, mint a kicsit lágyabb darabok. A riffek, hangulata és technikai megoldásai is rettentő változatosak, vannak közöttük harmonikusabbak, populárisak, míg egészen elborult, beteg és szokatlan hangzásúak is. Elsőre mindjárt a Dickeye című nyitószámot hoznál fel példaként, amely egészen, már-már szokatlanul vidám hangvételű lett, és mind az ének-, mind hangszeres szólamok terén megfigyelhető a dallamok fogóssága. A sötétebb, ziláltabb trackek közül pedig a melankolikus, fejhangon kezdett Jesus Hands illetve az egészen brutálisan beteg hatást kiváltó riffel operáló Keep The Light On emelkedik ki.

 

 

Minden csapongása, változatossága és elborultsága ellenére azonban a Boggy Depot nagyon hamar belopta magát a szívembe, s egy-két kivételtől eltekintve szinte minden dalban találok valami olyat, ami miatt nagyon tudom szeretni. A legnagyobb kedvenceim ugyanakkor mégis a harmonikusabb, lágyabb hangulatú nóták közül kerültek ki, mint a My Song (ehhez klip is készült), illetve a Settling Down. Utóbbi furcsán lüktető, néha már szinte széteső ritmusa a kissé vészjósló zongorabetéttel a refrénre mégis szépen összeáll, s még sokadik hallgatásra is egyszerűen kirázott a hideg a "...lay down and rest a while" sorban hallható harmóniáktól, a gitárszólóról már nem is beszélve.

 

 

 

A Degradation Trip már Staley halála után látott napvilágot, első ízben csak 14 dalt tartalmazott, ám még abban az évben kiadták kétlemezes formában is, a dalok száma így 25-re emelkedett. Hangzásban azt hiszem jól elkülönül az előző korongtól, kicsit erőteljesebben szólalnak meg a szerzemények, persze a témák hangulata is keményebb lett valamelyest. Túl nagy változás nem érhető tetten persze, hiszen ugyanúgy megmaradtak a fogósabb, dallamosabb tételek, mint a kissé elborultabb, érdekesebb és mondjuk úgy, nehezebben befogadható témák. A legjobb példa erre talán mindjárt a Psychotic Break vontatott énekszólama vagy épp a Bargain Basement Howard Hughes erőteljes, mellbevágó és szinte már félelmetes hatást keltő nyitóriffje. Velük szemben az Angel Eyes, a Gone dallamossága elég éles kontrasztot képez. Érdekes, hogy ez az erős ellentét helyenként akár egy-egy dalon belül is megfigyelhető. A Chemical Tribe néhol szaggatott, tördelt ritmusa, majd a refrén második felére már egy kevésbé lendületes, de hangulatos és megkapó rocknótára emlékeztető hangzása elég diszharmonikusnak hat, és bár valóban markáns a váltás, számomra ez valahogy mégsem zavaró, sokkal inkább élvezhető. Aztán ott az Anger Rising, amelyre nyugodt szívvel ráaggathatnánk az album slágerdala jelzőt, egy szinte azonnal beégő, már második-harmadik alkalommal dúdolható kellemes darabról van ugyanis szó, míg a dupla koron legbetegebb dalai azt hiszem mindenképp a Thanks Anyway, amire a legjobb jelző talán: fájdalmas, és az elképesztően durva hangzású Spiderbite (különösen megfelelő hangerővel megtámogatva), ami Jerry kokainfüggőségéről szól ("Caine spider give to me pain/Got a caterpillar body and a butterfly brain"), és valami brutális erővel zúdítja ránk a tapasztalatait, hangulatában mindenképp. Gitárszólók szempontjából pedig a lemez csúcsa azt hiszem, a már említett Anger Rising mellett a Monther's Spinning In Her Grave

 

.

 

A teljes őszinteséghez persze az is hozzátartozik, hogy igazából meg tudom érteni, ha valakinek nem tetszik amit hall, hiszen akár a teljes albumok, akár egy-egy dal azok számára lehet különösen érdekes, azok számára bírhat bármi jelentőséggel, akiknek szívük egyik csücskében még mindig ott csücsül az Alice In Chains, s esetleg Jerry Cantrellre is egyfajta ikonként, rajongással tekintenek. Ugyanis mindkét albumon szépen kibontakoznak azok a stílusjegyek, amelyek annyira jellemzők rá. Az eredeti, sajátos ritmusú és hangzású gitárriffek, a hangulatos, harmonikus, akusztikusra hangszerelt dalok, a földbe döngölő, elborult témák, és a szándékosan, erőteljesen előretolt többszólamú ének. Ezen kívül mély és részletes betekintést engednek Jerry sajátos zenei világába is. Csapongó hangulatuk, az egységesség hiánya miatt ugyanakkor teljes mértékben megértem, ha egy "kívülálló" nem tudja egészként értékelni őket, és egy-egy dal, vagy akár az albumok felépítése ellentétes, vegyes érzéseket vált ki belőle. Rajongók számára azonban azt hiszem kötelező darabok ezek, amelyeknek mindenképp érdemes legalább egy esélyt adni.