A következőkben egy olyan bandát szeretnék bemutatni nektek, akik nem csak Magyarországon kevésbé ismertek, de még a tengerentúlon sem tartoznak a legfelkapottabb rockzenekarok közé. Mégis azt gondolom, mindeképp érdemes belehallgatni a lemezeikbe, különösen a frontember, Phil X miatt.
Az ő neve kis hazánk gitárosai számára talán már ismerősebben cseng. A görög felmenőkkel rendelkező kanadai Phil Xenidis - aki később az USA-ba tette át székhelyét - 2008-ban robbant be a netes társadalom (különös tekintettel a hathúrost pengetőkre) köztudatába. Persze szakmai berkekben korábban is elismerték, session zenészként dolgozott, s közreműködött például Kelly Clarkson néhány albumán, Rob Zombie is több ízben dolgozott vele, de Chris Cornell vagy épp Tommy Lee szólólemezei sem jöhettek volna létre nélküle (legalábbis nem ebben a formában. A teljes diszkográfiát itt megtekinthetitek, ami elég hosszú egyébként.) A "gitárnördök" azonban mégis úgy 6 éve vésték az eszükbe nagyobb számban a Phil X nevet. A ritkaságokkal/régisékell foglalkozó Frettedamericana ugyanis őt választotta ki, hogy tekintélyes portékájukból néhány darabot egy rövid videóteszt formájában mutasson be, ezek a klipek pedig aztán a YouTube-ra kerültek fel, hogy egy kis reklámot csináljanak a cégnek. Persze aki bármelyket is megnézi ezek közül, hamar rájöhet, hogy bár a hangszerekről néhány alapvető információt (mitől értékes, hány éves és hasonlók) megkapunk ugyan, mégis minden egyes alkalommal egy afféle "one man show"-ba csap át az egész, a közönség pedig ezt hamar megkedvelte.
Phil X szakmai felkészültségét, elismertségét továbbá az is mutatja, milyen cégekkel dolgozott együtt az utóbbi időben. Évekig volt az ESP/LTD endorsere, majd a kitűnő hangszereket gyártó Yamahával között szerződést, így került forgalomba 2012-ben a cég SG 1802 névre hallgató és egyébként igen borsos árú szériáján alapulva saját signature modellje. A Kasha Amplifiers szintén vele együttműködve készítette el a Phil X régi Tonemonster erősítőjén alapuló Evil Robot kombókat, míg az Arcane Inc. több különböző hangszedőt is forgalmaz, melyeket közös munkájuk során alkottak meg, s amelyekhez nevét is adta (mint a PX-90). Ezen túlmenően a "Flip Stick" szabadalma is hozzá köthető, ami egy a hagyományos tremolókarok helyettesítésére szolgáló eszköz. Aztán 2013-ban, amikor Richie Sambora elhagyta a Bon Jovit személyes okokra hivatkozva, a frontember szintén Phil X segítségét kérte, aki így számos alkalommal játszott a zenekar amerikai és európai turnéján. Hogy ezeken a koncerteken mennyire nem kellett háttérbe húzódnia, azt hiszem mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi videó. A Bon Jovi az AC/DC legendás dalába, a Highway to Hellbe kezdett bele, Jon Bon Jovi pedig még a mikrofont is átengedte Philnek (aki egyébként a vokáloknál is sokszor besegít, néha kicsit még a frontember kissé megkopott hangját is elhomályosítva. Aki nem hisz nekem, nézze meg ezt a felvételt. A Livin' On A Prayer 2:16:15-nél kezdődik. A refrént érdemes figyelni. A csordavokálból Phil hangja néha nehezen kivehető, de ha fülelünk hallatszik.).
Xenidis korábban a sesssion munkák mellett egy Powder nevű power pop bandában zenélt, aztán következett a The Drills. A trióban Phil X a gitár mellett az énekesi posztot is magára vállalta. Első EP-jük 2009-ben jelent meg Kick Your Ass In 17 Minutes címmel, amelynek filozófiáját tökéletesen kifejezi a cím. Ezt követték 2011-ben a We Bring The Rock And Roll, majd 2012-ben a We Play Instruments N Shit EP-k.
A banda hangzása összességében persze elég populáris, a dalok többsége pörgős, megvan benne az a tipikus erő és lendület, ami a rock 'n' roll sajátja (és még némi tisztelgés a nagy kedvencek, mint az AC/DC vagy Eddie Van Halen előtt), mégis alapvetően elég egyszerű, dallamos zenéről van szó. Ami miatt mégis érdemes lehet a figyelmünkre - a bulifaktor mellett persze - az valójában Phil egyedi, egyébként igazán innovatív stílusa és gitártudása. Egy ilyen populáris műfajban nem egyszerű feladat ezt megvillantani, mégis többségében a díszítő témákon, szólókon, néha még a riffeken is tetten érhető ez az egyéniség, számomra ettől olyan jó a The Drills, no és persze azért is, mert valahogy az egészet áthatja a "feelgood". Ez a zene pedig elsősorban erről szól és nem másról.
