Úgy egy hete, mikor épp a moziműsort böngésztem és azon gondolkodtam, mit is nézhetnék meg, a szemem megakadt egy címen: John Wick. Az EW-t és különböző külföldi lapokat böngészve korábban már rácsodálkoztam, mennyire jól is fogadta mind a közönség, mind a kritika Keanu Reeves visszatérését, a trailer alapján pedig én is kíváncsi lettem rá. Olyan rég láttam már igazán jó, régivágású akciófilmet, így arra jutottam, talán ez lehet a legjobb választás egy kis délutáni kikapcsolódásnak (az éjszakai műszak előtt), szóval meg is rendeltem a jegyet. Leginkáb viszont nem is a filmre, inkább arra voltam kíváncsi, mennyire megalapozott ez a látszólag hatalmas lelkesedés.
A történetet egyébként nagyvonalakban néhány szóval fel lehet vázolni. Adott a főszereplőnk, aki régen rosszfiú volt, de megtért egy nő miatt. Addig viszont ő volt a legkeményebb a világon. Aztán egy pimasz újonc, aki mit sem tud a régi nagy királyokról, keresztbe tesz neki, mire az egykori ász visszatér, hogy bosszút álljon. Ha rettentően lecsupaszítom a történetet, azt hiszem, ennyi is az egész, ahogy persze sok-sok más akciófilmé is. Ezt a vázat kell aztán szépen kiegészíteni néhány aprósággal, mint új karakterek, környezet, legalább részben egyedi elemek a történetben, és kész is van az akciófilmünk. Persze ez önmagában még nagyon kevés. Ugyanis ha igazán jó akciófilmet akarunk készíteni, ahhoz kellenek az ütős látványos jelenetek, a főszereplők nem lehetnek minden nemükben sablonosak, klisék, és persze ha némi humor is el van dugva itt-ott a filmben, az is segít rajta. Innentől pedig szerintem már csak az arányokon és persze a rendezésen múlik az egész, no és ne feledkezzünk meg a színészekről sem.
Fotó: David Lee - © 2014 - Summit Entertainment
A John Wick pedig ilyen szempontból telitalálat. A Rémkirály pont annyira klisés, amennyire muszáj annak lennie, az egyedi vonásai, hogy gyakorlatilag tetőtől talpig úriember, hogy egy valóban megtört ember lászatát keli, akiből aztán tényleg senki nem nézné ki, mire is képes, kifejezetten jó kombináció. Ezek az apró ellentmondások a karakterben ugyanis érdekessé teszik, másrészt persze izgulni is képes érte a néző. Az orosz maffiavezér, Viggo Tarasov szintén világbajnok. Benne is ott a kifinomultság, a lazaság, egyáltalán nem kelt félelmetes látszatot, mégis meg van benne a keménység, határozottság, és noha nem parádézik a vásznon folyton fel s alá szélesen gesztikuláló idegbeteg módjára, pont ez adja meg a karakter erejét, ettől valahogy sokkal hitelesebb lesz. Az akciójelenetek szintén pazarra sikerültek, látványosak, elég sok is van belőlük, s végre a főhősünk sem sebezhetetlen.
Fotó: David Lee - © 2014 - Summit Entertainment
A színészek pedig szintén kitettek magukért. Keanu Reeves remek választás volt (pedig nem tartozik a kedvenceim közé), ez a szerep kimondottan jól áll neki. Ám a kedvencem egyértelműen a Tarasovot alakító Michael Nyqvist. Engem levett a lábamról, annyira eggyé vált a szerepével. Valahogy megtalálta a tökéletes egyensúlyt, rájött, miként viheti ezt a higgadt, mégis tekintélyt parancsoló karaktert a vászonra úgy, hogy a lehető legerőteljesebb, legvalószerűbb maradjon, majd gondol egyet, és meg is csinálta. Tapsvihar. Csak azt sajnáltam, hogy Willem Dafoe nem kapott kicsit nagyobb szerepet a moziban.
A filmben rejlő humorral szintén jól sáfárkodtak az alkotók. Egyrészt már maga John Wick motivációja is annyira banális (amellett, hogy tulajdonképp mégis megérint és picit meg is értem), hogy az már alapvetően egyfajta humorforrás. Erre még néhányszor rá is kontráznak a szereplők. A megszeppent rendőr is zseniális, ahogy az egész jelenetsor is. Ahogy Wick higgadtan kisétál, kinyitja az ajtót, a rendőr benéz, látja a folyosón heverő hullát, illedelmesen elköszön, Wick viszonozza és kész. Ha te nem bántasz, én sem bántalak. Tetszett. Ahogy maga a produkció is, viszont egy valamit véssünk az eszünkbe, ez valóban egy régivágású akciófilm, s csak akkor üljetek le elé, ha tényleg szeretitek a műfajt, másképp valószínűleg nem sok örömben lesz részetek.
