A Mielőtt meghaltam - bár 2013-as dátummal jegyzik, mert jó néhány fesztiválon vetítették, s persze az Oscar jelölés sem volt utolsó szempont az időzítés - 2014 elején mutatkozott be széles körben a közönség előtt. Mondhatjuk tehát nyugodtan, hogy ismét egy hiányosságomat pótoltam, különösen annak tükrében, milyen hízelgő kritikákat is kapott a film, másrészt a főszereplő páros is minden rangosabb díjat bezsebelt. Például az Oscar és a Golden Globe gálán is arattak.
A következőkben ismét egy magyar filmről ejtek szót, mely Orosz Dénes bábáskodásával készült el (mind írói, mind rendezői poszton ő jegyzi a produkciót), s mely a Poligamy címet viseli. Könnyed vígjátéknak ígérkezik a mozi, romantikus komédia, s igazság szerint nem is vállal többet, de nézzük kicsit bővebben.
Úgy egy hete, mikor épp a moziműsort böngésztem és azon gondolkodtam, mit is nézhetnék meg, a szemem megakadt egy címen: John Wick. Az EW-t és különböző külföldi lapokat böngészve korábban már rácsodálkoztam, mennyire jól is fogadta mind a közönség, mind a kritika Keanu Reeves visszatérését, a trailer alapján pedig én is kíváncsi lettem rá. Olyan rég láttam már igazán jó, régivágású akciófilmet, így arra jutottam, talán ez lehet a legjobb választás egy kis délutáni kikapcsolódásnak (az éjszakai műszak előtt), szóval meg is rendeltem a jegyet. Leginkáb viszont nem is a filmre, inkább arra voltam kíváncsi, mennyire megalapozott ez a látszólag hatalmas lelkesedés.
A helyzet a következő. A fantasy filmekért, sorozatokért valahogy sosem voltam oda. Érdekesnek érdekesek, elismerem, hogy maga a látvány is a legtöbb esetben (pláne a mai technikával) igazán lenyűgöző, de egyszerűen sosem kapott el a láz. Valószínűleg éppen ezért tartott ilyen sokáig, hogy meggyőzzem magam, a Trónok harcát valóban érdemes nézni, de legalábbis belekóstolni. Miután több barátom is ajánlotta, úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
A Szexvideó szintén egy olyan film, amit nagyon sokáig halogattam. Alapvetően szeretem a vígjátékokat, általában nem is várok tőlük sokat, és ez talán azzal függ össze, hogy csak akkor veszek elő egy-egy komédiát, mikor tényleg csak szórakozni szeretnék (noha ez az alkotóbrigádtól is erősen függ). Persze azért az sem árt, ha igazán jókat nevet az ember, ami viszont már nem mindig jön össze, ezért is gondolkodtam azon, hogy kitalálhatnék valami újfajta kategóriát, ahová azokat a produkciókat sorolnám, amelyekbe egyszerűen csak bele lehet feledkezni, gyakorlatilag kellemes élmény végigülni őket, de semmi extra. Azokat a filmeket tenném ide, amiket tényleg csak unaloműzőként tartok elfogadhatónak, mikor kimerültségében sem gondolkodni, sem mély érzéseket átélni vagy izgulni a szívünknek kedves karakterekért nem akarunk, és még az sem baj, ha az élmény nem maradandó. Csak arra a másfél órára kikapcsoljon.